Vasárnap este elpihennek a múló hét zenéi. Úszni voltam hétfőn és két fekete kisgyereket bámultam a vízből, a medence körül ugráltak, annyira édesek voltak, nem tudtam levenni róluk a szememet.
Az Aida balettzenéje jutott eszembe, aztán a Nílus-parti jelenet dallamai. Egy dagadt nő haladt el mellettem a másik sávban, meredten nézett előre. Krokodil, gondoltam, megvan a nílusi krokodil is. Mire kijöttem a szaunából, a gyerekek egy napágyon feküdtek, elképesztően szépek voltak, a szemük fehérje világított, a szájuk olyan rózsaszín volt, mintha rájuk festették volna. Otthon hamar felkaptattam a másodikra, a sarki lakás előtt egy ismeretlen nő álldogált, lopva szemügyre vettem a kék haját, aztán azt hittem, hallucinálok a Nílus-parti gyerekek és a krokodil után: egy hatalmas, zöld arapapagáj ült a nő vállán. Recsegett a madár, mint egy rossz rádió, nem énekelt.
Kedden fél kilenc körül zártam a lakásajtót, a szokásos rutinnal, de ezúttal hirtelen marokra fogtam a kulcscsomót, ne zörögjön, csilingeljen-bilingeljen. Cigánydal szólt az udvarban. Ha valami, akkor ez volt fura a pesti Broadway tömbjei között, nem a papagáj, hisz azelőtt macska sétált pórázon a gangon, nagy az isten állatkertje, bármelyik istené. De egy autentikus cigány hallgató… hogy kerül ide? Olyan szokatlan volt és annyira szép, hogy mosolyognom kellett. Amúgy is mosolyogva ébredtem, tele energiával, ilyenkor tudom, hogy jó nap lesz. Meghallottam a dalt és valami boldogságfélét éreztem. A földszinti lakást egy csapat fiatal roma srác renoválta, onnan jött a zene és az egyik fiú ráénekelt. Hogy poros gatyájukban reggelenként odaköszönnek az embernek, az pont olyan biztos volt, mint hogy a második emeleti öltönyösök nem. De hogy ezeknek a munkásfiúknak a tetejébe ilyen jó ízlésük van a zenéhez… Becsukódott mögöttem a nagykapu, de a dal velem maradt.
Szerda este koncertre várakozva megláttam a régi szeretőmet az előcsarnokban. A rapszódiát vonósok kezdik, a többi hangszer csak később kapcsolódik be. Az első pár taktus alatt arra gondoltam, milyen öreg lett, olyan az arca, mint egy fonnyadó alma, amit a spájz polcán felejtettek. Eszembe jut, hogy sírtam ugyanabban a koncertteremben nem is olyan rég, nem tudtam betelni a zongoristával, a játékával, a finomságával, az erejével, az arcával, a fiatalságával. Olyan közel ültem hozzá, hogy ha előredőlt, beláttam a zakója alá, méregdrága fekete zakó lehetett, piros béléssel.
A hét végére mintha felbolydult volna a világ, mindenhonnan zene folyt, egy mentőautóból mulatós szólt a lehúzott ablakon át, egy taxiból pedig, ami lépésben haladt a Nagymező utcán, Vangelis üvöltött, este a bárpultnál tech-house lüktetett még a mellkasomban is. Azt gondoltam, mindenki megőrült, vagy épp ellenkezőleg: mindenki szabad és azt csinál, amit akar.
„Szabad?” – kérdezte. Szabad, mondtam. Mindenki szabad, gondoltam. Mellém telepedett a padon. Elhessegettem a füstöt a tenyeremmel. Ugyan, mondta, nem zavar. „Gyakran jártok ide?” – kérdezte. Csak ekkor néztem rá. Nem is férfi, ez egy srác, gondoltam. Nem, nem, csak idekeveredtünk, mondtam. Az arcára nem emlékszem, csak arra, hogy kedves volt a mosolya, szép az orra és a szeme kék. Tippeljem meg, hány éves, mondta, huszonkilenc, mondtam. Majdnem, majdnem eltaláltam. Tippeljem meg, mivel foglalkozik, kérte, én meg azt mondtam, egészségügy, és úgy volt, eltaláltam.
Ilyenkor azt képzelem, író vagyok, elég ránéznem valakire és mindent tudok. Ha kevés, amit látok, két perc alatt megtöltök egy életet. És te? Gyakran jársz ide? Egy barátomat látogattam meg, felelte, megkérdeztem honnan jött, erre azt mondta: „Zoloégérszég.” Zoloégérszég. Életemben nem hallottam ilyen szépet. Zene volt, a hét legszebb muzsikája. És szép volt az orra, kék a szeme, de kár, hogy az anyád lehetnék, gondoltam. Oz onyád. Oz onyád, te zoloi beteghordó.
Huszonhét éve átfogtam egy férfi nyakát meztelenül. Felrakott az asztalra. Leszíjazott, betakart, kivették a vakbelem. Szép nyakad van, te zoloi beteghordó. Pár év, és az én arcom is olyan lesz, mint a fonnyadó alma, csak azt adja meg majd a jóisten a legvégén, hogy egy ilyen széles vállú, kedves gyönyörűség nyakába kapaszkodjak utoljára, aztán letolhatna hordágyon a térképről, gondoltam. Aztán elhessegettem ezt a gondolatot a tenyeremmel. Mint a füstöt.
