Önző dolog vagy te. Kirekesztesz mindent és nem hagysz bejutni semmit. Kitöltöd a testem minden részét és fájdalmat okozol, ahogy elterjedsz. Mintha millió darabból állnál és szétszóródnál rajtam.
A gyermekvállalás a legcsodálatosabb dolog, ami történhet egy nő életében. Legalábbis, aki vágyik rá, biztosan így érzi. Én is ilyen vagyok, minden vágyam az, hogy a leendő gyermekemet a kezemben tarthassam, hogy végig simíthassak az arcán, mikor elaludt.
A stressz, vagyis az olyan helyzetek, amikor úgy érezzük, képtelenek vagyunk megküzdeni az elénk tornyosuló kihívással, ráadásul a veszteség lehetősége is feszültséget kelt bennünk, az életünk és a munkánk szerves része – ez a koronavírus-járvány kitörése óta fokozottan igaz.
Gyerekek, aztán várjátok-e már az iskolát? – dobtam be az augusztus végi, top népszerűtlen kérdések egyikét a minap. Amit esküszöm, normális esetben nem nagyon szoktam, főleg mióta kiskamaszodunk (is.)
Üzenetem érkezett. Harmadik este vártam, hogy válaszolj, tudtam, hogy üres és semmitmondó lesz, de még az is hiányzott. Talán mert ilyenkor abban az illúzióban ringathatom magam, hogy gondolsz rám.
Azt hittem különleges vagyok számodra, mert ezt éreztetted velem, erre utaltál eddig és ezt mondtad nekem. De amikor rákérdeztem, mitől félsz a kapcsolatunkban, kiderült, hogy talán csak egy vagyok az előttem lévők közül.
Ismered az érzést, amikor kihúzzák a biztos talajt a lábad alól? És tudod, mi történhet ilyenkor? Zuhansz… Vagy szárnyalni kezdesz, mert valaki új fuvallatot küld a szárnyaid alá.