Az emberi kapcsolatokra most van a legnagyobb szükség

Most, hogy mindenki távolságot tart, és kerüli a kapcsolatokat, csak most érzem igazán azt, hogy szükség van az emberi kapcsolatokra. Most még inkább szükség van arra, hogy kapcsolatban maradjunk egymással, mint bármikor ezelőtt.

Lehet mondani, hogy nagyanyáink, nagyapáink egy-két világháborút túléltek, és mégis mozgott a föld tovább, most sem kell szörnyethalni. Ezzel egyet is értek, mégis mozog a föld… Voltak már nagyobb válságok, voltak járványok is az emberiség történelme folyamán.

Ez igaz. Csodálom is őket azért, hogy túlélték, hogy újjáépítettek a romokból egy szétrombolt világot. Valóban, ám most mégis, ha kinézek az ablakon, azt látom, mintha normálisan folyna az élet, a nap süt, a madarak csipognak, a házak ugyanúgy állnak, a kutyák parkban játszanak. Nem látom az ellenséget, nem hallom a bombáit.

Mégis tudom, hogy félnem kell, túlélnem, a családomnak is, és nekem is.

Talán azért is, mert sokan nem látják, nem hiszik el, hogy itt liheg a vírus a nyakunkban.

A láthatatlan ellenség fenyegetése,

azoknak az emberek torkát ragadta meg igazán, akik felfogják, hogy a napsütés ellenére, mekkora fenyegetettség.
Nem vagyok egy páni félelemben reszkető nőszemély, általában azok, akik ismernek azt is tudják rólam, hogy az idétlenség élő szobra vagyok. Igen ám, de most, minden viccelődésem, minden “Etus-Cecília-Karantén” humorom ellenére is, érzem, hogy ott legbelül félek. Fertőtlenítős vízzel öblítek, törlök át mindent, az erkélyre rakom a ruhákat a napra, amit levettem, és már ázik a fertőtlenítőben a maszkom is, amit ma viseltem a piacon.

Igen, maszkban voltam, mint sokan mások. Gondoltam, lövök egy selfit, és kiteszem #maradjotthon , #vigyázzunkegymásra meg hasonlók, de valahogy azt éreztem, most nem kell az a selfi. Nem éreztem helyénvalónak. Az emberek gyanakodva néznek egymásra, a maszkok mögül, kesztyűs kezeiket tördelik.

Aztán beléptem a piacra, a régi, jól ismert hangulatot kerestem, a szívemben azokkal a mosolyokkal, amiket utolsó piacozásom alkalmával szereztem itt.

Minden a régi volt, és mégsem.

Mindenütt maszkos-gumikesztyűs emberek. Nem volt az a jól megszokott tolongás, a kedves nénikék, akiket ismerek a környékről – mindig megtalálnak az idősek, ezt nem is bánom – most nem voltak a piacon. Nélkülük nem is volt olyan, mint kéne, hogy legyen.
“Vigyázzunk az idősekre” – zengett át az agyamon. Automatikus lépteimmel a henteseimhez mentem. Egymástól 1-2 méterre álló emberek sora, türelemmel, és megértéssel, egymás és a helyzet iránt.

A sor végén álló férfitől megkérdeztem:

A henteshez, vár? Ön az utolsó?
Az utolsó szamuráj vagyok, igen!felelte huncutul mosolygó szemmel. Azonnal vettem a lapot.
Akkor kedves szamuráj, most én leszek az utolsó mohikánnő!összenevettünk.
Hiányzik az emberek mosolya, mint egy darab kenyér!mondta a férfi.
Dettó, vigyorogjunk együtt, oké? Hátha még többen fognak. Én is éhezek egy igazi emberi mosolyra.

Sokan elkapták mosolygó tekintetünket, és visszamosolyogtak a maszkokon keresztül is. Beléptem a hentesboltba, sorra kerültem. Zolikám mosolyogva ismert fel a színes maszkom alatt, Gyuri bá’val megszavaztuk a “Maszkot le!” Amúgy is már csak néhány forduló van az Álarcos énekesből, mi az nekünk…
Kedvenc hentesboltom házhoz is szállít, ingyenesen. Elmondtam az igényeimet, hogy a Gyuri bá’ hozza az oldalast, a Zolika a sonkát, és Anita csak úgy szimplán a kisfiamhoz, mert nagyon kedveli őt a gyerek. Mosolyogtunk, nevettünk. Jó volt látni őket, őket, akiket már megszoktam, akikben bízom, hiszen ismernek.

Kifele jövet a gázálarcos srácoktól vettem retket és újhagymát.

A friss levegőn, szinte egyedül sétáltam vállamon a szatyorral.

Kihalt budafoki főutca.
“Bezárt a használt-ruhás… mi lesz itt még. Vajon mennyien mennek csődbe?” – suhantak át a gondolataim.
Elmentem wc papírért a kisboltba, itt végre a szomszédasszonyomtól, V. Erikától is elnézést kérhettem az eddig megtartott, és a jövőben megtartandó énekórák miatt. Erika megállapította, hogy az alsó szomszédot, jobban sajnálja a néptáncóráik miatt.
Persze, nevettünk, maszkos nevetéssel, mert kell a felszabadult nevetés az embernek. Hidd el nekem, kell, hogy nevess!

Kell a pozitív hozzáállás, kell a hit, a kitartás. 

A takarító meg rajtunk nevetett, hogy milyen szépek vagyunk a maszkunkban. Majdnem, mint két tojás.
Maszkban, és maszk nélkül is szépek vagyunk Erikával. Ennyi.

Vajon meddig kell még várnunk, hogy ennek vége legyen? Addig is mosolyogjunk egymásra, biztassuk egymást, s próbáljunk nem félni a láthatatlan fojtogató ellenségtől. Autoimmun-betegként, én veszélyeztetett vagyok, mégsem magam féltem, a szüleim, a nagymamám, talán még az anyósomért is aggódom egy picit. Mégis, amikor a szüleimmel beszélünk, mindig nevetünk, mindig viccelünk.

Amikor hazaértem, a férjem megkérdezte, hogy van-e szájzár ezen a maszkon? – mondom, hogy fontos a humor és a nevetés!

PinkAnyu

(kezdőkép: pixabay)

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük