Vajon mik lehettünk mi egymásnak? Csak találgatok, keresem a sablonos címkéket. De egyik sem passzol ide. Csupa kérdőjeles buborék ugrál a fejem körül.

Arra sincs válaszom, hogy te milyen szerepet töltöttél be az életemben, hát még hogy én mit jelenthettem neked. Voltunk kollégák, te a magabiztos macsó, én a szürke, naiv kisegér, aki reménytelenül, plátói módon beléd esett az első pillanatban. Aztán jött ez a haverkodós, lelkizősdi, amiből egy barátságnak ugyan nem nevezhető állapotba kerültünk, és nem az a klasszik „jöjjünk össze egy dumálós estére” vagy „bulizhatnánk egyet” típus, de egyfajta kölcsönös tisztelet, érdeklődés és figyelem alakult ki közöttünk. Nagy amplitúdókkal mozogtunk, néha távolodva egymástól, máskor egészen közel sodródva.

Aztán jött a váratlan sistergés…

A semmiből előtörve, mindent lesöpörve, kérdés nélküli egymásnak esés, mikor az ember csak levegő után kapkod, minden idegszála megperzselődik. De tudtuk, ez csak pillanatnyi áramszünet, valami átmeneti extra a kapcsolatunkban.

Úgyhogy vissza a haveri kollegialitásba, lelkizős, baráti, „támaszadós vállonveregetősdibe”

Most pedig, ami jön, az a „búcsúzósdi”,

mert most elmész a közelemből, kilépsz az életemből. Tudjuk mindketten, hogy ez így van jól.

Sosem voltunk igazán sem barátja, sem szerelme, se szeretői egymásnak, ám egy kicsit mindenből jutott kóstoló, mint egy fine dining étteremben. Erre a „vacsorára” örökké emlékezni és kicsit éhezni is fogok, de hálás lehetek minden falatért, amit megízlelhettem. Köszönöm neked!

Candy

(kezdőkép: unsplash)