Közös lélek, külön út

Olyan sokáig vágytam rád, hogy végül módszeresen elkezdtem lemondani rólad.

Tudod, hiába láttam, hogy te is úgy nézel rám, hiába vesztem el minden egyes találkozásunkkor a tekintetedben, az sokkal veszélyesebb volt, mennyire hasonlítunk.

Máig nem értem, hogyan találtad ki minden gondolatom, honnan tudtad mindig, mit kell mondanod, hogy pontosan azt csináljam, amit te akarsz. Erre eddig csak én voltam képes, de tessék, a hóhért is felakasztják néha.

Volt, hogy imádtalak, aztán volt, hogy annyira gyűlölni akartalak, szinte sikerült is. Mert nem voltál az enyém, máskor meg azért, mert én is szabadulni akartam.

Egy év alatt voltunk mi minden: égtünk beteljesületlen szenvedélyben, máskor hívtuk egymást naponta, mindegy miért, csak beszélhessünk, volt, hogy egészen romantikus érzések közelébe értünk, vagy éppen barátokká szelídültünk.

Beléd szerettem. Aztán ki belőled. Megbolondultam.

Később magamhoz térve tudtam, hogy pontosan annyira különbözöl tőlem, amennyire hasonlítasz rám. Ez megnyugtatott.

A szerelemnek esélye sincs, de nem is akarom. Máshogy élsz. Máshogy működsz. Sosem tudnék megnyugodni melletted. Túl gyorsan élnék. Csak a lelkünk közös. És a vágyunk.

Úgy passzolunk, hogy közben mégsem… Ettől végül kijózanodtam.

Be a szőnyeg alá minden vágy, jó helyen van az ott, minek annál több, mint ami van. A lelki társam vagy. Valaki, akit mindennél jobban szeretek. Akivel magamnál is őszintébben létezhetek. És akibe tényleg, azóta már pontosan tudom, nem vagyok szerelmes.

Talán egy másik életben, egy másik dimenzióban, na ott majd talán. Talán nagyon. Talán halálosan. De az nem itt van.

És akkor módszeresen elkezdtem lemondani rólad. Pont akkor, amikor te megérkeztél a határaidhoz. Nem bírtad tovább, és engem is magaddal rántottál.

Aztán remegtél, ahogy hozzád értem. És megváltozott a hangod, amikor annyira kívántál, hogy azon még talán te is megdöbbentél. És tudod, éreztem, hogy hogyan érsz hozzám. Éreztem benne minden vágyad és igen, az érzéseid is.

Megőrültünk, kijózanodtunk, tudtuk, hogy nem lehet. Aztán mégis, még ha nem is igazán, hogy aztán hátha marad majd még kapaszkodó.

Emlékszem, újra és újra emlékszem arra, ahogy remegett a hangod, a tested, amikor csókot leheltem hol ide, hol oda. Minden szavadra emlékszem.

Egy ideje már tudom, hogy mindig igazat mondasz.

Egy ideje már nem félek tőled.

Egy ideje már tudom, hogy minden mindegy.

Ellened nem tudok, de nem is akarok harcolni. Az a titkod, hogy sohasem taposol. Te építesz. Mindig. Őszintén. Még akkor is, amikor tévúton jársz. Maga vagy az ördög, mégis az egyetlen, akiben igazán bízhatok.

Szétszedtél, összeraktál, és veled azzá váltam, aki mindig is lenni akartam. A szerelem kevés lenne ide. A barátom voltál. A lelki társam. Az Ördögöm. Nem az, akire vágytam, inkább a vágy maga.

A hangod. A tested. A remegésed. Az érintésed. Az ízed. A mosolyod. A tekinteted. A beszélgetéseink. A hallgatásaink. A gondolataink. Ezeket mind elfelejtem idővel. Egyszer majd azon kapom magam, hogy már nem hiányoznak.

De az a nő, aki csak veled voltam… Az a nő nagyon fog hiányozni nekem.

Olvasói levél

 

One thought on “Közös lélek, külön út

  1. Na szállj le rólam,oké!Tévúton járni,tévdés!Tévedni meg emberi dolog,ma holnap meghalok!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük