Mócsing, a városi malac feljegyzései – Tokától bokáig

Több mint három hónapja éltem már Anyuékkal, amikor növekedésben lehagytam a macskát. Misu kandúrt még kamaszkorában golyótlanították, amitől megőrizte játékos gyermeki kedélyét, és elveszítette csavargás iránti vágyát.

Sok autó jár mifelénk, tehát kifejezetten hasznos, hogy folyton itthon ül, legalább nem lesz belőle macskatapéta, gondoltuk. A kondíciójának viszont nem tett jót a megfelelő hormonok és a szükséges mozgásmennyiség hiánya. Löttyedt, nagydarab mamakedvence vált belőle. A macskaajtót azért mégse nőtte ki, ellentétben velem.

Marika „nagyi”, amikor átköltözésem után pár hónappal itt járt látogatóban, diplomatikusan azt a megállapítást tette rólam, hogy időközben jól meglábasodtam. Kedves volt tőle, hogy ezt mondta. Nem tagadom, más testrészeimen a lábaménál nagyobb mérvű volt a gyarapodás…

Megnyúlt az orrom, jó. Legalább turkálás közben nem megy föld a szemembe. Hosszabb és bojtosabb lett a farkincám, jó. Legalább remekül legyezgethetem és légymentesíthetem vele a hátsómat, ha odakint vagyok. A lábaim is valóban megnyurgultak, oké, de az igazi testi-lelki középpontom, hááát… Nem, nem a hátamról beszélek, hanem arról, amit alatta hordok. Ugyanis hordóhasam lett.

Anyu mindig mondja, hogy tökéletes disznóformám van, és ő ilyennek szeret, amilyen vagyok,

de én néha mégis visszasírom malackori áramvonalaimat.

Mert mégis milyen dolog az már, hogy a kutyaajtón átkeltemben mindig megfeneklek középen, és külön lendületet kell vennem, hogy odasúrlódó pocakomat átjuttassam a küszöbén? Ami egy kissé tényleg túl magasra sikeredett. Ráadásul kisebb koromban, mielőtt „meglábasodtam” volna, a télikert beton lépcsőfokai minden lépésnél egyenként végigsúrolták az alvázam érzékeny bőrét. Szerencsére megúsztam maradandó sérülés nélkül.

Egyszer, még az én időszámításom előtt, Anyu befogott az utcán egy elkóborolt kölyökkutyát. Mivel nem volt jobb ötlete, saját hímzett, bojtos sálkendőjét kötötte az ebedli nyakába, hogy hazavezesse. Nagyon furán nézhettek ki így, mert egy ismeretlen kutyamentő hölgy megajándékozta őket a kocsija csomagtartójából előhúzott használt nyakörvvel és pórázzal. A kiskutya végül visszakerült a gazdájához, a mentőpóráz pedig Anyunál maradt nyakörvestül, további hasznosításra.

Volt ugyan egy picurka, ölebek számára készült rózsaszín hámom, amiben nagyon cukin festettem, de azt nem hordhattam állandóan, mert eléggé akadós volt. Kísérletképpen Anyu a sokkal testhezállóbb nyakörvhöz próbált meg hozzászoktatni engem. Lurkó kutya is folyton hordja a sajátját, sőt a cicán is van bolhanyakörv, úgyhogy miért ne? Csakhogy nekünk, malacoknak sajnos nem igazán van kívülről elkülöníthető nyakunk. Ami van, az kissé rövid és merev, ráadásul áll alatt pöpec kis toka borítja, helyesebben domborítja, még a legkarcsúbb malacbalerina-jelöltek esetében is.

A csinos, sötétzöld bőr nyakörv jól illett fekete sörtéimhez, ráadásul az örvet belülről szürke posztóval bélelték, így a kényelmi szempontok is érvényesültek. Helyes kis bébitokámat pont körülérte a szíj, igaz, kissé a fülem alá szorult tőle. Ezt talán meg is szoktam volna, hiszen legalább a mellkasom és a hónaljam szabadon maradhatott, de a siker a fülem mögötti vékony, érzékeny bőrön múlt. Azt bizony órákon belül dörzsölni kezdte a szürke posztó. Nem fájt annyira, hogy direkt emiatt panaszkodni kezdjek, sőt annyira sem, hogy egyáltalán tudatosodjon bennem a kellemetlenség, de sunyi módon, számomra is alig észrevehetően lerontotta a közérzetemet. Csak lődörögtem naphosszat lehajtott fejjel. Étvágyam persze volt, mert az nekem mindig van, de az alomtálca egy teljes napig üres maradt. Anyu óránként ellenőrizte az eldugott sarkokat, hátha vécéhasználati gerilla-akcióba léptem, de ezúttal tévedett. Sok embernél elakad a nagydolog idegen helyen. Nos, énnálam egy idegen helyzet is kiváltja ugyanezt.

Anyu remélte, hogy csak idő kérdése, és végül mégis hozzászokom a nyakörvhöz. Dicsérgetett, dögönyözött, és amikor a szíj alá dugta az ujját, hogy ott is megmasszírozzon, kiderült végre a turpisság. Addigra csúnyán kisebesedett a fülem töve. Kaptam rá gyógykenőcsöt, és az állandó nyakörvnek örökre búcsút mondtunk. A horzsolások néhány nap után nyom nélkül begyógyultak, de máig eszembe jutnak a hámról, amit akkor viselek, amikor meglátogatom a barátaimat.

Hámozott malac a boldog malac! A nyakörv kutya egy dolog.

Kartali Zsuzsanna

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük