Manci paci minden nap, sötétedés előtt hazatért Lajos bácsi istállójába. Panni vezette kötőféken, a gyerekek és állataik pedig néha elkísérték őket. A faluban megszokott látvány lett a baktató öreg kanca.
Miután Leila kissé nagyobbra cseperedett, Virág már kora reggel, iskolába menet kivitte őt a rétre. A kiskecske egész délelőtt ott legelészett Dongó kutya látható, és Gesztenye, a kobold láthatatlan felügyelete alatt. Gyakran csatlakozott hozzájuk a kavicsbogár is.
Anyu, aki sokat segített Sebiéknek Matyi szajkó felnevelése idején, a kiskecskével kapcsolatban is rengeteg jó tanácsot adott. A gyerekek csodálkoztak, könyvtáros létére hogyan lehet olyan ügyes az állatgondozásban.
Leila, a kiskecske napról napra nőtt és erősödött. Egyre több időt töltött legelészéssel, amiben egyre ügyesebb lett. Olyannyira, hogy Papó megállapította: eljött az ideje egy tágas kecskekarám építésének, hacsak nem akarják, hogy a konyhakert és a gyümölcsös kietlen pusztasággá váljon, mire eljön a tavasz.
Milka cica és Dongó kutya olyan remekül érezte magát az apró kecskeólban, hogy minden éjjel ott aludtak. Virág örült, hogy kiskecskéje a jóéjt-ölelés után sem marad egyedül, de furcsa módon neki lett hiányérzete.
Másnap délután már csak egyetlen kiskecske szökdécselt a három nagy között Lajos bácsi udvarán. Virág arra számított, hogy a kisgida sírva-ríva keresi majd eltűnt testvérét.
Papó még a nyár végén megígérte Virágnak, hogy ha szépen igyekszik az iskolában, karácsonyra, vagy az új év elején hazavisznek egy kiskecskét. Egyik horgászbarátjuknál novemberben született is két gida.
Virág a tanulmányi kiránduláson nagyon figyelt, hogy ne a zsebébe, hanem a karján himbálódzó vesszőkosárba szedegesse a tölgy- és bükkmakkot, a csipkebogyót, a gubacsot és a vadgesztenyét.
Sebi alig várta a délutánt, amikor találkozhat a kobolddal. Örömét Virággal is megosztotta a suliban. Osztálytársaik hozzászoktak ahhoz, hogy a fogadott tesók a szünetekben gyakran felmásznak a nagy tölgyfa koronájába sugdolózni.
Matyi kirepülése után a kavicsbogár búskomorságba esett, mert nem volt kiről gondoskodnia. A gyerekek idejük nagy részét az iskolában töltötték. Az időjárás téliesre fordultával Csiguli nem kívánkozott ki a kertbe, ehelyett a számára berendezett ötliteres uborkásüvegben szundikált.
Október végére Matyi daliás fiatal szajkóvá cseperedett. Barátai, amikor csak tehették, kisétáltak vele az erdőbe, ő pedig ágról ágra szállva követte őket. Ahogy ügyesedett és erősödött, egyre ritkábban kellett megpihennie.
A gyerekek délutánonként kicipelték a kalitkát a rétre, hogy a szajkó-királyfi gyakorolhassa a repülést. Sebi az ujjára ültette a fiókát, és hirtelen lefelé mozdította a kezét, hogy szárnyverdesésre késztesse. Egy idő után Matyi akaratlanul is felemelkedett.
Matyi, a szajkófióka napról napra szebb lett, bár ezt kezdetben csak elfogult nevelőszülei látták így. A könyvtár látogatói közül egyesek csúnyácskának, mások gyönyörűnek tartották. Volt, aki nem is könyvért tért be akár naponta többször is, hanem csak, hogy őt megnézze, és kéretlenül tanácsot adjon, vagy véleményt mondjon róla.
A hétvége úgy elrepült, mintha szárnyai nőttek volna. Igaz, nőttek is, de azokat Matyi királyfi hordta. Szárnyacskái fejletlenek voltak, repülésre még nem voltak jók, ő mégis elszántan csapkodott velük.
Végre megint péntek, végre az utolsó kicsengetés! Sebi már alig várta a leckementes délutánt. Békés koraőszi délután lehetett volna, de a még nyáriasan meleg levegő mégsem csak a nap hevétől remegett. Harci zajok töltötték be: csatakiáltások, ágyúdörgés, puskaropogás, kereplők zaja.
Az esti szürkületben egyre jobban világító úszó egy kicsit megbillent. Olyan apró mozgás volt, hogy Virágnak pislognia kellett, mert nem volt biztos a dolgában. A zöld fényecske ráhunyorgott, mintha figyelmeztetné: most ugrik a majom a vízbe! Azzal buggy, tényleg lebukott.
Érőfélben volt az ősz, akárcsak a szilva. Virág és Papó háza mellett öreg szilvafa roskadozott. Egyik terjedelmes, gyümölccsel rakott ágával rákönyökölt az ereszre, a másikkal pedig a földön tenyerelt, amíg Papó meg nem támasztotta egy villás ág-mankóval.
Amikor szombat reggel Anyu és Sebi kisétált a piacra, még nem tudták, mit fognak venni. Mint mindig, az most is attól függött, hogy éppen mi halmozódott legszebben a piaci asztalokon, ládákban, kosarakban és ponyvákon.
A szeptemberben az volt a legjobb, hogy délutánonként még teljesen el lehetett feledkezni az iskoláról. Na jó, mondjuk a délután közepétől. Tanítás után hazaszaladt az ember, bekapta az ebédet, letudta a másnapi leckét, aztán irány az igazi élet!
Ha néhány nap múlva nem kellett volna fekete-fehérbe öltözniük, és a többi napbarnított gyerekkel együtt felsorakozniuk az árnyas iskolaudvaron, észre se vették volna, hogy belopózott a szeptember.
A kavicsháton repüléstől megrészegült Csiguli hagyta, hogy Sebi vállára ültessék, hiszen a kavicsbogárnak el kellett rejtőznie, mielőtt még a kaszával hajladozó felnőtt mellé értek volna. Ámulva látták, hogy a borotvaéles szerszám minden lendítése után daliás fűszálak ezrei vágódnak hasra.
Ha nem volt túl meleg, és az eső sem esett, a gyerekek a terasz előtt, vagy a csónakmóló melletti gyepfolton tollasoztak. A nedves réten nem lehetett, mert ott combig ért már a fű.
– Gyertek, srácok, mutatni szeretnék valamit! – rikkantotta Bog felröppenve, aztán újra a vízbe zuttyant. – Siessünk! Nem könnyű követni Bogot, de érdemes. – biztatta Sebi a kislányt. – Tartsd vissza a levegőt!
Virág mutatott a réten néhány szép, különálló mentatövet Sebinek, és kisvártatva hat mentabokor virult a néhai saláták elgereblyézett helyén. A homokozóban talált apró locsolókannával a kislány meg is öntözte mindet.
Amikor újra világos lett, a kavics Csigulival együtt egy zöld színű zsebben találta magát. Sebi zsebe kék vagy fekete szokott lenni, attól függően, hogy melyik rövidnadrágot hordta.
A salátaágyás romjai közül egész pontosan 43 darab csigát sikerült kiszedegetni. Sebi úgy érezte, sosem fogynak el. A homokozóból kihalászott tejfölösvödörbe pakolta őket, és Bogra akasztotta, aki életében sokadik alkalommal sajnálta, hogy nincs keze.
– Köhög a bolha! – gúnyolta ki Bog az önérzetes csigát. Az emberektől hallotta valamikor a kifejezést, és úgy rémlett neki, hogy a nagyzolókra szokták mondani.
Sebi sajnálta, hogy balesetet okozott. Már elfelejtette, hogy valójában Bog terelte el a figyelmét, a kavicsbogár pedig nem sietett emlékeztetni rá. Ehelyett az öreg gerléket próbálta csitítani, ami főként Gergelyre fért rá.
Sebi néhány nap alatt belejött a titok-hordozásba. Ekkor már ki merte tolni kerékpárját a fészerből, ahol a járgány tavaly ősz óta Csipkerózsika-álmát aludta.
Miután Bog barátságot kötött Sebivel, fel sem merült, hogy máshol is lakhatna, mint a kisfiú zsebében. Ennek oka lehetett a kő-lét mindent elfogadni kész, nyugodalmas türelme is, bár Sebinek néha eszébe jutott, hogy a kavicsbogár bármikor eltűnhetne előle. Olyankor megtiszteltetésnek érezte, hogy mégis vele maradt.
Új barátja a búvóhelyükön várt, amíg Sebi a házban ebédelt. A lehető leggyorsabban lapátolta magába az ételt, még kéretni is elfelejtette magát, pedig ez régi játékuk volt Anyuval.
Sebi az ülepére tottyant a döbbenettől. Romlott volt a tej, vagy a kakaós csigában lehetett valami, gondolta. Nagyapó szerint manapság mindenbe raknak tartósítószert. Talán allergiás lettem valamelyikre, és hallucinálok tőle?
A reggelben úgy csillogott a bokor, mintha millió karácsonyfaégő borítaná. Vagy inkább icipici tündérgyertyák. Esetleg manó-lovagolta szentjánosbogarak.
Első városi évem elején még alig-alig tettem ki a lábam a lakásból. Szülőfalumban fűtetlen rekeszben éltünk, de testvéreimnek, és főleg anyánknak csodálatosan forró volt a pocakja. Összebújtunk, és senki se fázott.