Az ingatlanpiac robbanásával a korábban erősen lenézett panelok árai is az egekbe szöktek még a kisebb megyei jogú városokban is (pl. Dunaújváros kb. 50 ezer lakossal).

Az örök ellentét természetesen meg van azok között, akik családi házban, zöld övezetben, vagy falun nőttek fel. Ők elképzelhetetlennek tartják, hogy valaha is – ahogy ők fogalmaznak- „panelpatkányként” éljék az életüket. 

Én egy tízemeletes, liftes panelházban nőttem fel, és még akkor is sűrűn megfordultam ilyenekben, miután elköltöztünk onnan, hiszen a barátaim nagy része ma is „toronyházban” lakik.

Szerintem megvan a maga varázsa.

Egyrészt a liftezés. A liftben az ember, ha mondjuk a nyolcadikra ment, egyrészt tájékozódhatott a helyi közösségi hálóról: „Szeretlek, Piri”, vagy „Menj a francba, Pisti”. Olykor életbölcsességeket is megosztottak velünk az alkotók: „Sok jó ember nagy helyen is büdös.” Ez a liftben különösen aktuális tud lenni.

… és ugye senkinek sem kell bemutatnom a „Ne tartsd az ajtót!” felszólítást, illetve a türelmetlen kopogást a liftajtón, ami hasonló figyelmeztetésként szolgált.

A liftbe ráadásul sikeresen be is lehetett ragadni. Főleg, ha úgy használtad, mint a barátaim: a négy emberre tervezett felvonóban alig 6-8 gyerek szorongott. Fejlesztette a kreativitást, és az ügyességet, amikor két emelet között sikerült kifeszíteni a tolóajtót és kimászni…  Igazából a mai napig csodálkozom, hogy hasonlókért nem lincseltek meg minket a lakók.

Ráadásul általában azt is lehetett tudni a – jobb esetben- illatokból, hogy ki utazott előtted a liftben. Ahogy mondom, jobb esetben kellemes dezodor, vagy parfüm illat terjengett, rosszabb esetben… azt inkább hagyjuk.

Azt is mindig tudtad, ha rossz a lift, hiszen ahogy lefelé igyekeztél, általában váltottál pár megértő mondatot azzal, aki éppen a földszintről felfelé tartott. Hiába, a nehézségek kovácsolják össze az embereket…

Az erkélyek annyira közel voltak egymáshoz, hogy a szomszéd gyerekek simán beszélgethettek egymással, sőt, át is adhattak dolgokat egymásnak.

Mi ez, ha nem közösségformáló erő?

Mi több, nálunk volt két olyan házsor is, ahol a tízemeleteseket összekötő, a tetőkön végigfutó „menekülő folyosókra” is ki lehetett menni… Természetesen elvileg tilos volt, de ismerjük a gyerekeket. Manapság már persze be vannak zárva, ami azért sem hátrány, mert ahol még ablaküveg is törött volt, ott akár a tetőre is  ki lehetett mászni.

A lakótelepi környezet, ahogy már említettem, fejlesztette a gyerekek kreativitását is: egy krétával, vagy egy darab kaviccsal felrajzolt tengópálya és egy focilabda egész délutánra szóló elfoglaltságot jelentett négy gyereknek.

Az pedig, hogy a betondzsungelben nincs lehetőség a hűsölésre? Ugyan! Dunaújváros egyik legsűrűbben lakott városrészében volt egy gödör, ami csak úgy ott maradt. Esőzések után megtelt vízzel és a gyerekek abban fürödtek, mint egy mesterséges tóban. Egy ismerősöm elbeszélése alapján egyszer még egy folyami rákot is tettek a vízbe és az volt a bátorságpróba, hogy ki mer bemenni.

Szóval azt gondolom, panelban lakni egyáltalán nem ciki, és egyáltalán nem káros.

Csetnegi László