Rövid volt, de igaz. Valódi érzésekkel. Nem tudom leírni vagy lerajzolni, de éreztem. Mint egy virág illatát, amit tavasszal felém libbent a szél. Nem látta senki, csak én észleltem.
Sorsszerű? Talán…
Talán véletlen, hogy éppen az az illat bizsergetett meg? Vagy az lehet a véletlen, hogy pont felém áramlott?
Nem hinném. Ma már mindegy is. Belém ivódott, ő és az illata. Nem a tüdőmbe, az olyan kifújható lenne, és nem a szívembe, mert az fájdalmasan feszítene.
Hanem a tüdőm és a szívem között van egy kis hely, egy kis zug. Ott van bennem megbújva.
Ha összetörik a szívem, ő nem sérül, mert nem ott van. Ha szorít a légszomj, akkor sem tudom kipréselni magamból, bennem marad. Mindig ott, azon a kis helyen. Ott lesz bennem örökre.
A tüdőm tágulása és a szívem pulzálása simogatják. Néha erősebben, néha finoman és puhán, csakhogy érezzem, mindig érezzem azt, hogy ő belém szorult kitörölhetetlenül.
Urbán Mara
(kezdőkép: unsplash)
Mostanában olyan sok szerelemről szóló gondolatokat olvasok… és mindegyikben felfedezem magam, és az életem.
Sorsszerű? Nem tudom. Nem én akarom így, nem én akartam eddig is így. Vezetve vagyok? Valaki irányítja talán az életem odafentről? Lehet.
Mindenesetre ugyanúgy átéltem, átélem ugyanezt. Érzem a hajának tapintását, az illatát, a derekának bőrét, a szőrös mellkasát, ajkát, arcát… minden belémivódott, az utolsó kis részletig. Néha szörnyű emlékezni, mert az emlékek fájnak. Miért is? Mert azt szeretném, ha újra és újra élnének az élmények, újra lenne lehetőségem mindenre és újra ugyanolyan boldog lehetnék, mint akkor voltam. Ha én boldog vagyok, akkor a környezetemet is boldoggá tudom tenni. ÉS ez a boldogság hiányzik most, ennek a hiánya a fájdalmas emlék. Tudom, h. soha nem leszek másba szerelmes, és az életem egy közömbös apátiába fog zuhanni nélküle. Bárkik vesznek körül, bárki is legyen vidám a környezetemben, az nem fog boldoggá tenni… olyan boldoggá, mint akkor voltam vele…Nehéz túllépni dolgokon, szinte belehal az ember, és csak vonszolja magát a mindennapjaiban, igyekezve lekötni minden pillanatát, h. nehogy Rá gondoljon, mert akár sírásban is törne ki…És akkor szembejön egy olyan autó, mint az övé… akkor pont vmi rá emlékeztet… mintha az emlékek még jól „belerúgnának” az emberbe, – mintha nem fájna eléggé…Miért kell egy szerelmes nőnek ennyit szenvednie, amikor elveszíti azt, akit szeretett? Nem leszek erősebb, és nem is akarok jéghideg jégcsap lenni. Jó érezni, de nem jó, ha fáj… Bárcsak meg sem történtek volna bizonyos dolgok az életemben, bárcsak vissza lehetne forgatni az idő kerekét…
Összetörted Őt… 🙁