Rövid volt, de igaz. Valódi érzésekkel. Nem tudom leírni vagy lerajzolni, de éreztem. Mint egy virág illatát, amit tavasszal felém libbent a szél. Nem látta senki, csak én észleltem.

Sorsszerű? Talán…

Talán véletlen, hogy éppen az az illat bizsergetett meg? Vagy az lehet a véletlen, hogy pont felém áramlott?

Nem hinném. Ma már mindegy is. Belém ivódott, ő és az illata.  Nem a tüdőmbe, az olyan kifújható lenne, és nem a szívembe, mert az fájdalmasan feszítene.

Hanem a tüdőm és a szívem között van egy kis hely, egy kis zug. Ott van bennem megbújva.

Ha összetörik a szívem, ő nem sérül, mert nem ott van. Ha szorít a légszomj, akkor sem tudom kipréselni magamból, bennem marad. Mindig ott, azon a kis helyen. Ott lesz bennem örökre.

A tüdőm tágulása és a szívem pulzálása simogatják. Néha erősebben, néha finoman és puhán,  csakhogy érezzem, mindig érezzem azt, hogy ő belém szorult kitörölhetetlenül.

Urbán Mara

(kezdőkép: unsplash)