Sokan úgy képzelik el a személyiségfejlődést, hogy ha valaki elér egy bizonyos szintet, onnantól kezdve semmi, de semmi nem tudja kibillenteni a lelki egyensúlyából.

Nem hatnak rá a világ piti kis történései, csip-csup problémákra nem kapja fel a fejét. Lehet árvíz, dögvész, sáskajárás, válhatnak vérré a folyók, a tudatos embert semmi nem érinti meg. Igen, én is ezt hittem sokáig, de most már más a véleményem. Nem lehetetlen eljutni idáig, de nem ismerek senki hétköznapi életet élő halandó embert, akinek ez sikerült volna. Maximum az elfojtás. Az igen.

A gyerekem születése utáni első néhány évet burokban éltem. Azért mondom, hogy néhány, mert fogalmam sincs, mennyi idő telt el pontosan. De itt nem arra a „jófajta” burokra gondolok, inkább olyan volt, mintha folyamatosan be lettem volna érzéstelenítve lelkileg.

A fiam az első pillanattól kezdve nem „kétemberes”, de nem is „háromemberes”, hanem legalább „nyolcemberes” volt. Gondoltam, majd idővel jobb lesz, de nem lett jobb.

Valahogy csinálni kellett a mindennapokat, tök mindegy hogyan, és mivel már gyerekkoromban ragyogóan megtanultam hárítani, kiszorítani a nemkívánatos eseményeket, a tudatalattim most is ezt az utat választotta.

Úgy csináltam, mintha minden rendben lenne, és ezt annyira magas szinten űztem,

hogy én magam is elhittem.

Mindenki csodálta a türelmemet, az energiámat, hogy én ezt hogy bírom? Hát, hogy… Igazából sehogy, csak valahogy túléltem. Akkor már sok éve jógáztam és meditáltam, és azt gondoltam, ennek köszönhetően a személyiségfejlődés olyan magas szintjén vagyok, hogy ez már a tudatosság csimborasszója. Simán megoldok bármit tök egyedül, segítség sem kell, mert én mindent bírok, de tényleg, mindent! IS!

Sajnos azonban ez nem a valóság volt. A jógával, a meditációval, a sporttal és minden egyébbel kompenzáltam, de idő után kezdtem sejteni, hogy valami nincs rendben. Létezik ugyanis az elmének egy olyan védekező funkciója, ami elzárja a negatív érzelmeket, így akadályozva a saját összeomlását.

Igenám, de ha az átélés nem megengedett, akkor nem csak egyféle érzelem nem lesz hozzáférhető, mondjuk az, ami nekünk nem tetszik, hanem egyik sem. Olyan, mint egy lelki lidokain. Igaz, hogy nem érezzük a fájdalmat, viszont a simogatást sem.

Itt szeretném megjegyezni, hogy szerintem nincs pozitív, vagy negatív érzelem. Csak érzelem van, és attól lesz „valamilyen”, hogy mi magunk előjelezzük, a szerint, hogy kellemes vagy kellemetlen számunkra. Itt van például a harag. Szegény haragot általában „negatívként” szoktuk minősíteni, holott nem minden esetben az. Megvan a helye ennek, is, ugyanúgy, ahogy a félelemnek, amely egyenesen elengedhetetlen az életben maradáshoz.

Egy érzelem akkor válik károssá, ha elburjánzik, és ott van, ha kell, ha nem. Ha harag, a félelem áthatja az életünket, és indokolatlanul előjönnek, akkor mondhatjuk, hogy már nem építő, hanem romboló hatásuk van.

De mi a helyzet az örömmel? Mi van, ha valaki mindennek örül? Szerintem az nem normális. Egyszerűen nem lehet mindennek örülni!

Ha mondjuk éppen megkapod a diagnózist, hogy a gyereked autista, akkor nem az a természetes reakció, hogy „jaj de jó, pont ilyet akartam!”

Hanem az, hogy dühös leszel, csalódott, szomorú stb. Vagy ha mondjuk rálépsz egy legóra éjszaka, miközben mész ki a mosdóba? Mi az első? Az öröm? Mert az pozitív? Hát, nekem tuti nem, és ez így van rendben. 

Az érzelmek megélése -legyen az kívánatos, vagy nem kívánatos – rendkívül fontos ahhoz, hogy tudjunk kapcsolódni elsősorban önmagunkhoz, másodsorban a gyerekünkhöz, harmadsorban pedig bárki máshoz. Aki saját magához nem tud kapcsolódni, az senkihez sem fog tudni. Arról nem is beszélve, hogy ezt hosszú távon nem lehet büntetlenül csinálni, mert hiába nincsenek felszínen, azért a mélyben nagyon is dolgoznak, és előbb utóbb tüneteket fognak okozni – testi, mentális, vagy mindkét szinten.

Akinek valamilyen módon eltér a gyereke a szokványostól, még inkább hajlamos arra, hogy ne engedjen meg magának bizonyos emóciókat.

„Nem haragudhatok rá, hiszen nem direkt csinálja!” „Nem lehetek ilyen türelmetlen, nem tehet róla!” „Milyen anya vagyok én, hogy kiabálok az hiperaktív/figyelemzavaros/autisa gyerekemmel, mikor neki a legnehezebb?!” Stb.

Persze, nem tehet róla, de én sem, és ezt nem én választottam. Ettől még persze elfogadom és szeretem, de jogom van dühösnek lenni, jogom van elveszíteni időnként a türelmemet, jogom van kimerülni, jogom van sírni. A gyereket ez nem fogja tarumatizálni, hanem megtanulja, hogy a felnőtteknek is vannak érzelmei, amelyeket nem lehet MINDIG kontrollálni.

Tehát azt mondom, inkább legyen egy olyan anyja, aki néha kiborul és kiabál, mint egy olyan, akihez nem lehet kapcsolódni. Sajnos úgy tűnik, ebben az esetben a kettő egymás ellentéte.

(kezdőkép: Pexels)