A csodálatos buborékunk, amiben örökké együtt lehetünk

Kellemes, langyos levegőt leheltek a tájra a kora őszi nap utolsó sugarai. A padon ültünk, hátam mellkasodnak támasztottam, s így néztük fürkésző tekintettel a közeli dombok lankáit, melyek innen, a kilátó mellől szemlélve egy egészen más világ képét tárták elénk.

Egy olyan világét, melyben szabadon létezhettünk együtt. Megszűnt az idő, a múlt és a jövő, és csak mi voltunk itt, ebben a csodálatos kis buborékban, mely annyira őszinte volt, annyira igaz, hogy elhitette velünk, minden így maradhat, ahogy most van.

Karjaid súlyát éreztem testemen, hagytam elveszni magam ölelésedben, s közben hallgattam, miként szól hangodon egy- egy történet, mely hol vidám volt, hol elgondolkodtatóan őszinte. Olykor- olykor megfordultam és arcom nyakadhoz fúrtam, mélyen belélegeztem illatodat úgy, hogy azt soha el ne feledjem, vésődjön be emlékezetembe, mint sziklába karcolt rajzok.

Hirtelen felnevettél, s én rád néztem. Néztem eleven szemeid mély barnaságát, ajkaid vonalát, miközben rám mosolyogtál, ujjaimmal végigsimítottam hajad, majd kezem finoman arcodon pihentetve, tekintetünk összeforrt… minden csókunk annyira szívből szólt. 

Ám a lenyugvó nap rózsásnarancs sugarai indulásra hívtak minket, eljött az idő, hogy ki-ki visszatérjen a saját életébe: Te a tiédbe, s én az enyémbe. Az autó ajtaján halkan kattanó zár hangja tovaszállt titkunkkal a kora őszi langyos szellőben, de a suhanó tájat figyelve mindketten hittük, hogy lesz még holnap, mikor arcom nyakadhoz fúrhatom, és mélyen belélegezve illatod az idők végezetéig megőrződik pillanatunk.

Csillagpor

(kezdőkép: unsplash)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük