Eltelt egy hét. Egy hét azóta, hogy fogtad a kis batyudat és mindent hátrahagyva, rám sem nézve kihátráltál az életünkből, akarom mondani az életemből.

Megtörve ülök a fürdőszobakövön. Nem enged el a padló.

Millió a kérdés, de a válaszok a messzeségben keringenek, pontosabban a te gondolataidban.

Vajon te végig csak játszottál?

Megtetszettem, majd gondoltad, hogy szép szavakkal, levegőbe tett megjegyzésekkel, látszatkapcsolattal kibekkelsz velem pár napot, hetet, aztán mit sem törődve az érzéseimmel eltűnsz, mintha soha nem találkoztunk volna.

Pedig találkoztunk. Pedig megérintettél. Pedig bizalmat adtam.

Beengedtelek a szívembe. Oda, ahol rég senki nem járt.

Tudod mi maradt utánad? Egy bontott kézfertőtlenítő, pár kötszer, egy pendrive rajta a filmmel, amely alatt az első csókunk elcsattant. Azóta sem bírtam megnézni.

Mégsem távoztál üres kézzel. Magaddal vitted a tőrt, amit a szívembe szúrtál, elvitted az emberekbe vetett bizalmamat, az önértékelésemet, elvitted a szememből a huncutságot, lelkemből a fényt.

Falak közé zártam magam ismét. Csak most mintha erősebbek lennének. Erősebbek, mint én.

És félek itt bent. Rettegek, hogy senkit nem tudok többé beengedni oda.

Rettegek, a magánytól, de még jobban a hozzád hasonló férfiaktól.

Aki jön, hoz mindent, amire vágytam, majd többet visz el, mint amit adni tudott.

Ennyi voltam neked én. És amiről nem tudsz, az nem fáj.

Mert ez csak nekem fáj.

Barackmag

(kezdőkép: Pixabay)