8 éve annak, hogy könnyes szemeimen keresztül végig néztem, ahogy elhajtasz a kocsival, szívemet utána kötve és végig rángatva az aszfalton (legalábbis az érzés olyan volt).
Van az a pont, amikor már marhára unod az egészet. Persze szeretnél élni(!).. lehetőség szerint normálisan. Mi is a normális? Relatív, viszonyítás kérdése, mint sok minden az életben?
Még akár csak néhány évvel ezelőtt is, ha a fájdalmas, bőséges menstruáció jött szóba, a laikusok csak legyintettek, mondván „ilyen az alkatom”. De az orvosok jelentős részének sem az endometriózis jutott először eszébe, ha egy páciens hasonló panaszokkal fordult hozzájuk.
Lelkem minden rezdülésével akartalak téged. Nem számítottak félelmek, józan érvek, sokszor még a szemem előtt zajló jelenetek sem. Nem akartam észrevenni, hogy nem ugyanazt akarjuk.
Minden ember életében van olyan időszak, sőt olykor nem is egy, amikor úgy érzi, hogy kilátástalan az élete. Reggelente nincs más célja a korai kelésnek, mint hogy időben beérjen a munkába.
Megedződtem. Már nem vagyok az a naiv kislány, aki sírva fakad, ha valaki megsérti. Eljutottam arra a pontra, hogy mosollyal reagálok a válogatott sértésekre, tartom a szemkontaktust, és meg sem rezzenek.
Hiszem, hogy az egyik félben hamarabb kialakulhat ez az érzés és azt is, hogy előfordul, hogy jóval hamarabb megkapod fentről az üzenetet, hogy megtaláltad a társad. Ezt igazán elmondani nem lehet, csak érzed: ő neked született.
Közös életünkben ez a dátum ikonikussá vált. Sok-sok évvel ezelőtt ezen a napon csókoltál meg először. A csókod, amely elvarázsolt, megigézett, függővé tett.
Egyik kedvenc erdei sétámon találtam egy tavat. Ez idáig nem vettem észre, figyelmetlenül, mert nem esett útba, nem is találhattam volna meg, csak így, hogy a nap rásütött, különben elrejtőzött a világ elől.
Tisztán emlékszem arra a napra, mikor szerelmes lettem beléd. Már akkor tudtam, hogy számomra te vagy az igazi, és rajtad kívül nem kell senki más. Számomra az az egy év felért mindennel, de elveszítettelek és teljesen összetörtem.
Hetente pár óra boldogság, ennyi volt a miénk. Egy csendes zug, ahova még nem ette be magát a mindennapok gyötrelme. Egyfajta burok, ahol minden jól működött, ahol minden szép volt, ami megvédett mindentől.
Gyakran gondolkodom a jövőn és a múlton egyaránt. A sok szomorú és boldog pillanat múlásán. Eszembe jut minden apró mozzanat, a sok érzelem, amit éreztem. Előtörnek, mintha el sem múltak volna.
Csendes az éjszaka, csak forgolódom az ágyban és próbálok nem gondolni rád. Ám ahogy lankad a figyelmem, nesztelenül lopódzol az elmémbe újra, ahonnan egész nap erőnek erejével távol tartottalak.
Augusztus 15. A legszebb nap az életemben. 19 évvel ezelőtt ezen az estén a béka brekegéstől és a szúnyog zümmögéstől hangos folyóparton váltunk eggyé testileg és lelkileg.
Olyan vagy nekem, mint a drog. Tudom, hogy csak ártasz nekem, de nem tudok rólad lemondani. Még nem okoztál beteges függőséget, de érzem, hogy ha nem hagyjuk abba, akkor ebbe a „kapcsolatba” belehalok, egészen, testestől, lelkestől…
Hirtelen, villámcsapásként érkeztél az életembe és pont ilyen hirtelen jött, egyik pillanatról a másikra a felismerés, hogy mennyire passzolunk. Aztán az, hogy mennyire szeretlek…
Beléd szerettem. Nem kellett hozzá sok idő. Miért is kellett volna? Nem lehet nem szeretni a mosolyod, a hangod, az érintésed. A rendmániád, a humorod és a komolyságod. Valami furcsa, elvetemült módon még a mértéktelen egód és az érzéketlen megnyilvánulásaid is szerethetők számomra.
Megszűnt a külvilág, nem létezik idő sem tér, minden, ami most számít ott volt ebben a teremben. Ahol semmi nem természetes, fertőtlenítő illata hatotta át a perceket, sípoló hangok verték az ütemet az ereimben.
Tudtam, eljön majd ez a nap is egyszer, hiszen csak pár utca választ el minket, de reméltem, hogy nem ilyen hamar, sőt ha a sors elég kegyes, akkor csak egy következő életben.
Talán a világon a legszebb érzés, mikor rájössz, hogy szerelmes vagy valakibe. Mikor még ismerkedtek, és minden egyes mozdulata, mondata és tette olyan mintha neked teremtették volna őt.
Nem tudtam aludni, egy hete vártam ezt a pillanatot. Ez így nem is igaz, valójában már 9 hónapja. Nem érzem, hogy készülődnél kifelé a nagyvilágba, minden csendes és nyugodt odabenn, egy hetem volt felkészülni lelkileg arra, hogy meg kell születned, mert azt mondták, hogy muszáj.