Rengeteg könyve jelent már meg. Bár tisztában van vele, hogy sokan már nem olvasnak könyvet, hanem csak online dolgokat, viszont ezek olyan gyorsan eltűnnek, hogy nem is emlékszünk rájuk. Azonban sok embernek több időre van szüksége, hogy feldolgozzon egy adott mondatot. És ennek a legjobb módja, ha alkalma nyílik arra, hogy újra meg újra elolvassa. Ezért írja meg mindig, ami foglalkoztatja.
Most megjelent sajátos, füveskönyv-szerű írása januártól-decemberig öleli át az évet úgy, hogy minden hónaphoz odafeszít valamilyen fontos szimbolikát. Ha egy évben van 12 hónap, az életünknek ez pedig egy adott része, akkor pedig úgy gondolta, a címe legyen: Egy életed van. Fontos, hogy egyes szám 2. személyben szól a cím, hogy mindenki vegye csak magára!
Amikor olvastam a könyvet, személy szerint abszolút tudtam azonosulni a benne lévő gondolatokkal. Kicsit úgy éreztem, hogy ezt én is írhattam volna, mert hasonlóképpen érzek több ponton. Így könnyű volt a dokit faggatni is új könyve kapcsán.
Tomkó Bori: Azt mondtad, nincs kedvenc hónapod. Mégis, valamelyik áll hozzád közelebb? Mintha nekem a május különlegesebbnek tűnt volna.
Csernus Imre: Mindenkinek mást mond egy könyv, egy írás. Például sokan elolvassák az Öreg halász és a tengert. Beszéltem olyan emberekkel, akik azt mondják, hogy mi a francot szenved az a halász azzal a hallal és ennyi. És nem veszi észre, hogy közben pedig ez a halász soha nem adja fel az álmait, azokért mindent megtesz, kitartó, monotonitást tűrni képes, alázat, tisztelet jellemzi. Ezért ha belőled a május ilyen érzéseket váltott ki, az a saját szubjektív élményed.
TB: Az tűnt fel nekem a könyvedben, hogy sok helyen elég pesszimistán fogalmazol. Valóban ennyire lesújtó a magyarok mentálhigiénés állapota?
CSI: Nézzél szét… Hogy valójában mennyi a ténylegesen, hétfő reggel mosolygós ember. Mennyi? Csak azon az útvonalon, ahol te közlekedsz. Én eljátszottam ezzel nagyon sokszor. Mentem a belvárosba előadásra és azalatt a 10 perc alatt, ahogy elértem a Deák tértől az Astoriáig, számoltam, hány mosolygós és hány búval bélelt arcot látok. És az egyik szám egyre nagyobb lett.
TB: Tudunk ez ellen tenni valamit? És ha igen, mit?
CSI: Tudunk. Erről is beszélek a könyvben: tudatosan dönteni amellett, hogy érzelmi szempontból is felnövünk. Hogy rájövünk arra, hogy nem szégyen beszélni a félelmekről, érzésekről, hiányosságokról, ezeket lehet fejleszteni, tudatosan.
Ha mindezt megtesszük egy adott nap, akkor ez azt jelenti, hogy azon a napon a sikerélményeimből sokkal több lesz, mint a kudarcaimból. Tehát úgy fogom lezárni a napot, hogy jól érzem magam a bőrömben és nem azon kattog az agyam, hogy Úristen, holnap mi vár rám. Csakis így lehet. Hogy az adott napokat lépésről lépésre megoldjuk.
Ha rájövök arra, hogy ha befolyásolható vagyok, miért vagyok befolyásolható?
Elkezdem aprópénzre váltani ezeket a folyamatokat és dolgokat, hogy egy adott hiányosság hogyan hat az életemre. Az életem melyik területén hat igazából? Hol érzem az életem adott részét kudarcosnak?
TB: Említetted, hogy ahogy a betegségedet felfedezted, azonnal jött a gondolat, hogy mi az az életedben, amiről azt gondolod, hogy rendben van, de nincs?
CSI: Igen és akkor rájöttem: a büdös fenébe… van ez meg ez, és ezt cipelem. Kedden megtudtam, csütörtökön elkezdtem rendezni.
TB: Vajon a nyugati orvoslás és az emberek (a magyar emberek főleg) rá fognak jönni arra, hogy a legtöbb betegség pszichoszomatikus?
CSI: Eleve van egy nagyon érdekes tendencia, amit sok évvel ezelőtt hallottam: hogy az állami egészségügyre és az alternatív gyógykezelésre fordított összege az embereknek ugyanannyi. Tehát egyre inkább kezd kinyílni az emberek szeme, hogy van egy más világ is.
De ugyanakkor hiába várják el mástól a segítséget, amíg rá nem jönnek arra,
hogy a megoldás az ott van a kezükben!
TB: És persze nem ismerik fel, csak akkor, ha baj van és már testi tünetük is van. Ahogy mondod a könyvedben is, a legtöbben azt mondják magukról, hogy „köszönöm, jól vagyok”. És amíg tudják tartani ezt a látszatot, addig nem ismerik fel, hogy baj van…
CSI: Ez egy folyamat. Hiába mondom én egy racionális gondolkodású embernek, hogy a félelmeid, a feszültségeid okozzák a magas vérnyomásodat. Egy év múlva újra találkozunk: kipróbált gyógyszereket, lefogyott, kérdezem én: miért magas még mindig a vérnyomásod? Elzárkózik még mindig.
A szkeptikus és racionálisan gondolkodó embernek sokkal több traumára van szüksége, hogy feleszméljen. Ilyenkor pedig csak reménykedni lehet, hogy az átélt traumák nem lesznek végérvényesen egészségkárosító hatásúak: stroke, szívinfarktus, stb., hanem megállnak egy akut intő jelnél.
TB: Sokszor használsz nagyon szemléletes bibliai példákat. Te miben hívő embernek tartod magad?
CSI: Minden út Rómába vezet, tartja a mondás. Azért használom ezeket a példákat, amiket mások jól megfogalmaztak előttem, mert ha odaillik, akkor azonnal odaapplikálom. A bibliaiakat ismerem jobban, a többi vallás és kultúra dolgaiban annyira nem vagyok járatos. De ilyenkor nem azt nézem, hogy ki mondta, hiszen minden nép leírta ezeket a tanulságokat, csak másképp.
A példákon keresztül sokkal jobban megértik az emberek, mert ha valami képletesen van megfogalmazva, akkor a mai kor embere abban a pillanatban megérti, addig nem.
TB: Korábban is foglalkoztatott az elmúlás gondolata, vagy mostanában jött jobban?
CSI: Én ezzel eleve jó viszonyban vagyok, hiszen sok-sok éve már találkoztam vele. Amikor fiatal orvosként meghalt az első pár betegem, akkor komoly traumákat okozott.
Az élet része a születés és a halál. Sokan azonban nem tudják elfogadni, hogy ez egyszer elmúlik.
Nem tudja és nem akarja. Mert olyankor konfrontálódik mindazzal a sok-sok gyengeséggel, amit az életében, a gyávasága miatt nem tett meg…
(képek, amiken a dokit faggatja szerzőnk: Jaffa Kiadó-Asztalos Gábor)
