Csókolom, nem én loptam

A gimnáziumban imádtam úszni már elsőben is. Végre egyedül lehettem a gondolataimmal, főleg a „biztos, hogy ennyire rettenetesnek kell lennie egy kémiaórának?” és a „szeret-nem szeret a Pisti” kérdéskörökben.

Jó magam nem voltam kisangyal, szerintem gyakran szóba került a nevem a tanári értekezleteken. De mentségemre szól, hogy régivágású lázadó kamasz voltam, legfőbb vétkeim azok voltak, hogy nem hajtottam a kitűnő bizonyítványra – hú, de még mennyire nem! – és hogy kilógtam a sorból.

Mondjuk azt nagyon.

Akkoriban ez nem volt ennyire divat, kérem.

No, de térjünk vissza az úszáshoz. Versenyre készültünk. Annyian voltunk az öltözőben, hogy minden szekrény foglalt volt, leülni sem maradt hely, aki elkészült ment is ki a medencéhez. A verseny parádésan sikerült – már ami az eredményeket illeti – elégedetten szárítottuk a hajunkat.

Csakhogy később kiderült, eltűnt az egyik osztálytársam órája. Egymás mellett volt a szekrényünk, az öltöző abban a részében csak a mi osztályunk öltözködött. Mindenki meg volt döbbenve.

Emlékszem az osztályfőnököm annyira nem jött zavarba. Véleménye szerint csak közülünk kerülhetett ki a tettes, így a következő órájára szenzációs lehetőséget ötölt ki.

Névsor szerint mindenkinek oda kellett vonulni a tanári asztalhoz és berakni a kezét a fiókba, mintha beletenne valamit.

A procedúra végén a fiók tökéletesen üres volt.

Egészen addig fogalmam sem volt arról, hogy én vagyok a legfőbb gyanúsított, amíg a szünetben oda nem jött hozzám, azzal, hogy „Arra számítottam, hogy visszaadod az órát.”

Mert hát ki más lehetett a tettes, mint a felvarrós-szegecses bőrdzsekis,

ijesztő pólókat viselő, lobogó hajú lány, aki botrányos zenét hallgat.

Bűbájos mosollyal – talán Alice Cooperével – mondtam neki, hogy „ha belegebed, akkor sem én loptam el az órát” és pokoli módon gyűlölni kezdtem a gimnáziumot.

Ettől fogva különösen imádott engem, én meg a reál tárgyakat, amiket ő tanított. A matematika elvesztette a varázsát sok évre, a fizikáé azóta sem került elő.  A mai napig, ha meglátom, a hideg kiráz, főleg, ha eszembe jut, hogy milyen szinten pikkelt rám még négy évig.

Pedig ennek … harminc éve.

Az ő elméjében én még mindig a tolvaj-rettenetes-osztályátlagot-lerontó-metálos-rémlány vagyok.

Ez megnyugtat. Mert az tuti, hogy soha nem felejt el.

A tettes? Nem derült ki, hogy ki volt. Egy biztos: nem a felvarrós-szegecses bőrdzsekis, ijesztő pólókat viselő, lobogó hajú lány, aki botrányos zenét hallgat.

 Legéndi Adrienn

(kezdőkép: Pixabay)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük