Furcsa játékot játszik az életem

A nevem Liza.

Huszonhét éve csak a fiúk tetszenek. Csak fiú párom volt. Hosszú évekig így képzeltem a családalapítást.

Aztán most néhány éve már nincs senki, aki felébresztene bennem valamit érzelmileg. Sorra pipálom a csalódásokat. Úgyhogy azt hiszem, elengedtem a dolgot.

Ha nem vagyok szerelmes, hát nem vagyok. Egyedül is jól megvagyok.

De most azt hiszem szerelmes lettem, egy lányba… Talán nem is tudom, mi az a szerelem.

Éreztem eddig, valaha? Olyan érzés vajon, mint amikor ránézel, és kicsit megszűnsz létezni mindenki másnak, az egész  világnak?

Rá figyelsz. A barna szemeibe réved a tekinteted. Kielemzed az extrém rövid haját, a tetkóit a karján. A tekintetéből tudod, ő is tudja, hogy nem úgy nézel rá, mint egy emberre a sok közül.

Mindketten érzitek azt a valamit egy-egy pillanatra.

Ezt érzem én, amikor rá nézek. Amikor a közelemben van.

Tudom, ha a lányokat szeretném, csak ő kéne. Más nem. Olykor már azon kapom magam, azon agyalok, vajon mikor láthatom. De miért?

Talán csak a különleges arca vonja magára a figyelmem. Vagy a kisugárzása. A stílusa. Lehet, csak van bennünk valami közös. Valami ugyanolyan molekula, ami egyformán rezeg mindkettőnkben.

Talán ez nem is szerelem.

Csak egy közös molekula, ami rakoncátlandokik.

Liza

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.