Egy mosoly nem felhívás keringőre – te se vedd annak!
-Taxi ! Taxi ! – Üvöltöttem a Pályaudvaron, majd rájöttem, hogy akkor is elhalásszák előlem a járgányokat, ha elmebeteg módjára kiabálok. Pesten senki sem hallja. Itt csak azt hallják meg, amit meg akarnak hallani az emberek. A saját hangjukat.
Most nem az ébresztő dallamára ébredt. Valami kellemes bizsergés nem hagyta tovább aludni. Rutinból nyúlt át, de Bence már nem volt mellette. Kedden mindig hat órakor indul, hogy a reggeli csendben nyugodtan át tudja nézni a délelőtti műtétre váró betegek kórlapjait.
A fiatal férfi kiszállt a szürke furgonból, és ruganyos léptekkel a fehérre festett ház felé indult. Régen járt a szülői házban, de most úgy érezte, magára haragítaná az anyját, ha visszautasítaná a vacsorameghívást.
Mindent eldönt, milyen betűvel kezdődik az ember neve, gondolta V. akkor is, amikor megérkezett, és végignézett a többieken, akkor is, amikor már megéhezett, és elővette a szendvicsét, és most is, hogy már alig voltak vele páran a folyosón.
Még mindig szomorú volt a lány a tegnapi veszekedés után. A szeme alatti párnákat aggódva méregette a tükör előtt. „Hogy fogom magamat így kisminkelni? Jó idő van egyáltalán? Elég lesz a napszemüveg, úgyis csak cigiért kell leugrani, hál’ istennek!” és már lépett is gyorsan a cipőjébe, hogy hamar túl legyen az egész keserves műveleten, mert a legkevésbé szeretett volna most emberek közé menni.
Amikor meghallom a papírlapok szakadását, eltörik bennem valami. Teleírt levelek szállnak szerteszét a szobában. Az összes érzésem, minden gondolatom azokra van felírva. Ijesztő belegondolni, hogy egy pillanat alatt oda az egész.