„Hova építsem magam? Én már kacsalábon forgó palota vagyok.”

Ülünk hárman az asztalnál. Mindhárman a húszas éveink végén. Lányok, nők, szinglik.

Mindhárman önellátóak, külön háztartásban, rendes munkával. Mikor jobban, mikor kevésbé szeretjük, de van, csináljuk, ebből élünk.

Meg mellette csinálunk ezer minden mást. Az egyikőnk önkénteskedik, a másikunk nyelvvizsgára készül, én meg a félmaratonra.

Az egyikőnk az újabb félresikerült randiját meséli,

majd azt, hogy megkapta, hogy valójában örülnie kellene ennek,

hiszen így építheti önmagát.

A másikunk kiakad, mert együttérez, és megkérdezi, hogy mégis hova, és meddig építse.

Én hozzáteszem, hogy minek, majd elgondolkozom.

Ugyanis az van, hogy lassan több, mint három és fél éve csak magamat építem.

Három és fél éve mantrázom, hogy

előbb nekem kell egyedül is kerek egésznek lennem, hogy

előbb nekem kell megfelelő társsá válnom,

hogy a megfelelő társra találhassak.

Én három és fél éve dolgozom magamon, és lassan már úgy érzem, hogy elfogytam. Nem tudok ebbe az egészbe több energiát beletenni, nem tudok csinosabb, viccesebb, okosabb, vékonyabb, könnyedebb, nyitottabb, vagy olyanabb lenni, amit éppen hiányolnak belőlem.

Ebben ennyi volt.

Nem tudok már többet megtenni, hogy én legyek az a lány,

sőt, lassan eljutok odáig, hogy nem is akarok.

Az elején szuper volt ez az egész építkezés, meg úgy is éreztem, hogy szükség van rá, hiszen nuku önbizalom, mindig másoktól vártam megerősítést.

Most már azt mondom, hogy kösz, jól vagyok. Minden rendben van.

Az univerzum, vagy bármi más meg időközben ezt a hatalmas melót

elfelejtette honorálni.

Aztán most már annak a bizonyos lónak túlsó oldalán vagyok, jó munkát végeztünk csajok, én már annyira kerek egész lettem, hogy mellettem már nincs is hely valaki másnak.

Vegyük csak szépen sorra, az önfényezés legkisebb szikrája nélkül – kérlek, te se lásd bele azt, ami nincs ott:

Dolgozom. Valóban azt nem lehet mondani, hogy hatalmas szakmai karrier van mögöttem, nincs semmilyen hangzatos menedzseri címem, hatalmas projektekben sem vagyok benne, igen, ez az én hibám.

De dolgozom. Van fix állásom, ahol megbecsülnek, amiből keresek annyit, hogy el tudom tartani magam. Emellett dolgozom azon, hogy egyszer eljussak oda, hogy valóban olyan munkám legyen, amit szeretek, és amire mindig is vágytam.
Ugyanis van egy hobbim, ami több, mint hobbi, amiben meg tudom valósítani önmagam, amivel terveim vannak, és úgy néz ki, hogy jó úton is haladok.

Ahogy mondtam, eltartom magam. Valóban, ez még nem a saját lakás, tudom, ez is az én hibám, de fizetem az albérletet, a számlákat, főzök, mosok, takarítok, ahogy azt kell.

Vannak barátaim, járok koncertre, színházba, könyvbemutatóra, moziba. Járok kávézni, járok kocsmázni, járok kirándulni. Nem unatkozom, nem ülök otthon hónapszámra, de akkor sem ijedek meg, ha éppen senki nem ér rá, mert el tudom magam foglalni egyedül is.

Töltök időt a szüleimmel, a nagyszüleimmel, a testvéremmel.

Sportolok, versenyekre készülök, mindig lebeg a szemem előtt valamilyen cél, amit el kell érni.

Ezek alapján, én valahogy úgy érzem, hogy eléggé felépítettem már magam. A fentiekért én nem dicséretet várok, félreértés ne essék, hiszen azt gondolom, hogy úgy többé-kevésbe a fentiek mindenkinek az életében benne vannak.

Nem azt mondom, hogy én vagyok a legerősebb nő a világon, nem vagyok harcos, nem vagyok példakép.

Mégis, nehezen találok olyan férfit, akire azt mondom, hogy fel tudok nézni,

aki erősebb, mint én, akire rá tudom bízni magam,

akiről tudom azt, hogy amit én felépítettem, majd nem rombolja le.

Aki valójában keresztülment ugyanezeken a fázisokon, aki ugyanannyira felépítette önmagát, és mi mint két egész találkozunk, és visszük egymást előre, tovább.

Nem, én nem azt várom, hogy a párom mindig erős és céltudatos legyen, hiszen nekem is vannak gyenge pillanataim. Ezért (is) lennénk ott egymásnak.

De azt hiszem, hogy az jogos, hogy ha én nem a másiktól várom azt, hogy teljessé tegye az életemet, hogy betöltse azt az űrt, amit én magamnak nem tudok betölteni, ugyanígy

nem várhatja el tőlem senki azt, hogy jobbá tegyem az életét, ha ő magának nem képes jobbá tenni.

Én a tejszínhabot és a cseresznyét tudom rátenni a torta tetejére, de

az egész tortát nem süthetem meg én.

Mintha azt látnám, hogy azt, hogy férfiként felnézzen rám, csak úgy lehetne megoldani, hogy magamnál gyengébbet választok.

De hát nem éppen az lenne a lényeg, hogy egy erős társ még motivál, és arra sarkall, hogy én önmagam is sokkal jobb legyek?

Hogy egymásból kihozzuk azt, amit a másik már egyedül nem tud megvalósítani, hogy támogassuk egymást felváltva, ha kell?

Vajon hány olyan cikk létezik, ami férfiaknak szól, és arra buzdítja őket, hogy önmagukban is legyenek teljes egészek?

Hogy ismerjék meg, uram bocsá’, fejlesszék magukat?

És hány olyan cikk van, mint ez, ahol a nők mondják azt, hogy uraim, itt valami nem stimmel (és nem azért, mert mi annyira szeretünk panaszkodni)?

Így, ha valaki azt mondja, hogy most koncentrálj magadra, és építsd magadat,

megköszönöm, és elmagyarázom, hogy

három és fél éve mást sem teszek.

Hordtam a betont, raktam a téglákat, építettem a tetőt, már a belsőépítész is végzett, a lakberendezőről meg már ne is beszéljünk.

Most már csak egy valamirevaló lakótárs kellene, mert nekem, egymagamnak baromi nagy lett ez a kacsalábon forgó palota.

H.

 

2 thoughts on “„Hova építsem magam? Én már kacsalábon forgó palota vagyok.”

  1. Nekem tetszik ez az írás.

    Szerintem már az nagy dolog, mikor valaki meg tudja fogalmazni, mit érez, és mire vágyik. És az is tökre tetszik, ha valakinek van önértékelése: hogy visszatekint, és látja az előrehaladását.

    És szerintem az is tök rendben van, ha valaki kritikát fogalmaz meg a férfiakkal szemben: van benne igazság 🙂

    Viszont egy mondaton akadtam fenn nagyon: “nem tudok többet tenni azért, hogy … olyanabb legyek… amit éppen hiányolnak belőlem”. És minden lánynak üzenem, aki így érez, és amit most írni fogok, talán elcsépelten hangozhat, de igaz:

    Ne akarj más lenni. Fogadd el, amilyen vagy. Szeresd magad. Ne csinálj semmit megfelelésből. Ne akarj “olyanabb lenni…”

    Ismerd meg, hogy Te ki vagy. Találd meg saját magadat a tetteid mögött. Az érzéseid, érzelmeid, szándékaid, preferenciáid, indítékaid.

    Legyél Önmagad. Ez a legfontosabb. A többi ebből következik. A boldogság ennek a mellékterméke.

    Az, hogy ‘hogyan’ találod meg önmagad, már egy bonyolultabb kérdés, és ahogy én látom, mindenkinek egyéni útja van, de mindenki megtalálja a sajátját. Nekem például, egy mély életkrízis és külső terápiás segítség kellett, hogy elkezdjem gyakorolni az önmagammal szembeni őszinteséget.

    Arra meg, hogy lesz-e társad, álljon itt egy tanmese: http://sikerutja.hu/tanmese-mi-az-szerelem

    Üdv,
    Attila

  2. Gratulálok!
    Az önfejlesztés egyik alaptétele, hogy az ember egy életen át fog tanulni, tapasztalni, fejlődni. Azzal, hogy kijelented, hogy kacsalábon forgó palota vagy, számomra azt mutatod, hogy a sárkunyhót éppen átépítetted vályogházzá. Gratulálok, mert sok csajszi még a sárkunyhóig sem jut el 35 évesen! Szóval a vályogház is elismerésre méltó.

    Olvasva az írásodat azt tapasztalom, hogy Brain Tracy-s sikerpszichológiai elvet sikeresen magévá tetted, de egyetlen párkapcsolati mű hatásának még a mikor nyomát sem látom. Ajánlom a figyelmedbe a Gary Chapmantől az Egymásra hangolva könyvet. Férfiakra tett panaszaid alapján minőségi időt és a szívességek szeretetnyelvét beszéled.

    De ez így, csak egy újabb feminista írás a már az jelenleg is megtépázott férfitársadalom töketlenségéről. Megoldást nem kínál. Miközben a női társadalomnak is ideje volna magába néznie, de erről a feminista nem hajlandó beszélni meggyőződésből.

    Ma már találni egy párt, aki feltétel nélkül elfogadja, elismeri és szereti a másikat nagyon nehéz találni. Mert egy materialista, individualista és egocentrikus értékrendű társadalomban-milyen meglepő- pénzt hajhászó, önző és magukkal törődő egyéneket találunk.

    Ahelyett, hogy megosztanánk magunkat férfiak és nők között. Mi lenne, ha közösen keresnénk megoldásokat? Mi lenne, ha lefektetnénk az alapelveket egy együttműködő, sikeres és boldog párkapcsolathoz/társadalomhoz?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük