Nátha, életem szezonális katasztrófája

Az utóbbi két hetemet szó szerint kidobtam a kukába.

Ha van időpazarlás, az a megfázás és a vele járó önsajnálat. Nem vigasztalt, hogy mindenki más is elkapta és ágynak dőlt, meg voltam győződve arról, hogy nekem a legrosszabb.

Milyen egy utálatos kis vírus, vagy vírusbanda ez, de komolyan!

Én tényleg mindennek keresem a jó oldalát, vagy hasznosságát,

de a nátha totál kicseszés.

 

Első fázis: Megérkezett.

A hajnali napsugarakkal, az első madárszóval itt van Ő is. A náthában már az is rettentően idegesít, hogy korábban ébred nálam.

Miközben én még félálomban drukkolok, hogy az ébresztőóra első jelzését legalább egy óra múlva halljam csak meg, Ő már szorgosan dolgozik. És legyünk akár szundipárti éjjeli baglyok, vagy buzgó koránkelők, akik a 90-es évek rock bandáival indítják a napot, a megfázás hívatlan vendég.

Ha szimpatikusnak talál minket, kezdetben csak enyhe torokkaparást érzünk, ha nem, rögtön produkál egy totál begyulladt nyelésellehetetlenítő katasztrófát.

Én ilyenkor naiv kisgyerek módjára hiszem, hogy

a megelőzés utólag is működhet.

Az összes gyógytea filter, ami akad otthon, egy hatalmas bögrében landol, rutinos mozdulattal a nyelvemre dobom a már egy hónapja megvásárolt, de ez idáig (ismeretlen okokból) mellőzött C-vitamint, amihez azért megeszek 3 kg narancsot és 5 kg almát is biztos, ami biztos alapon.

Éééééés… semmi. 

Sőt, már az újabb tüneteket is élvezhetem, mint az orrfacsarás, folyamatos tüsszögés és az ezekkel járó rettentően bájos orrhang, ahol a rettentően szó szerint értendő.

Ha a testünk szeret minket, jól belázasodunk.

Azonban előfordul, hogy az enyém nem szeret.

Az immunrendszerem egy napi egészséges életvitel után is lusta ehhez.

Ki érti? Na mindegy.

 

Második fázis: Itt is alszik.

Az egész éjjel tartó küzdelem az oxigénért, pár óra alvásért kifejezetten jó indok arra, hogy skippeljem a másnapi iskolát, munkát. Mert ha nem pihenem ki, rosszabb lesz. Mert nem akarom megfertőzni a többieket.

Mert így, úgy se vagyok jó társaság. Mert már annyira piros az orrom, hogy tök ciki.

Mert nincs az a pénz, hogy betegen sminkeljek és hajat mossak. Mert a főnök jófej és megérti. Mert a tanár nem jófej, nem érti meg és így nem is érdemli meg, hogy ott legyek.

Mert annyira jó lenne ma ágyból megnézni az összes Bridget Jonest. Mert betegen az önsajnálat JOGOS önsajnálat, felülírja a bűntudat számos formáját.

Szóval, nálam ez eldőlt.

 

Harmadik fázis: Ilyenkor lesz a náthából esetemben tulajdonság.

Csöppet sem szerethető, neurológiai eseteket jellemző tulajdonság.

Ebben a pár napban átalakulok valami Jabba-ra hajazó szörnyeteggé,

akit a családtagjai utálnak.

Senki ne értse félre, sajnálnak, de azért utálnak.

Mi szerethető lenne abban, ahogy a szemem vérben forog az alváshiánytól és tengervizes oldat szambázik az orromban?

A leves nem elég meleg, na meg íze sincs, a párna alattunk teljesen lelapult, ha csukva az ablak nincs oxigén, ha nyitva az ablak: Hát nem tudják, hogy meg vagyok fázva?!

Ja és a tíz gerezd fokhagyma, 5 liter gyógytea, 3 üveg méz, citromos öblögetés, teafaolajos gargalizálás, túrós hagymás zsíros pakolás után

most már igazán elmehetne valaki a patikába, mert – finoman szólva-

oltárian szkeptikus lettem a természetes gyógymódokkal szemben.

Ilyenkor nem olvasok: „Miért romlott el a kapcsolatunk?; Hogyan maradjunk nőiesek minden helyzetben?, és 10 tipp,hogy a párod vonzónak találjon” tartalmú cikkeket, mert abszolút nem érdekel.

Önzőség, a náthás nő fő ismertető jele.

Persze, itt kivételek az anyukák.

Mert ugye mindenki tudja, hogy náthás anyukák nincsenek.

Ahogy a reklámból is megtanulhattuk, a tündéri 5 éves Ági nem old meg mindent, varázspálca ide vagy oda. Szóval van a gyenge, az erős és az anyai immunrendszer, utóbbi egyszerűen megfertőzhetetlen.

 

Negyedik fázis: Láz.

Avagy a szervezetem észrevette, hogy rám férne egy kis segítség. Ilyenkor már annyira elegem van, hogy nem tudom kellőképpen értékelni az erőfeszítéseit.

Hajlamos vagyok mindig azt a tünetet utálni a legjobban,

ami épp jelentkezik.

Pedig a láz a jó zsaru.

Én mégis úgy élem meg a betegséget, mint egy kudarcot, végső elkeseredésemben végtelen mennyiségű fogadalmat teszek a jövőre nézve.

Képes vagyok olyan betarthatatlan dolgokat ígérni a gyógyulásért, mint hogy télen ezentúl nem hordok szoknyát, és akármilyen jó a hajam, sapkát húzok.

Sőt, felhívom anyát.

Ez a beszélgetés általában 25 perc kioktatásból és

5 perc őszinte sajnálatból áll, de megéri.

Nem lehetünk soha elég felnőttek ahhoz, hogy ilyenkor ne attól a személytől várjunk segítséget, aki képes volt életben tartani minket, mikor még el se tudtuk mondani, mi bajunk.

 

Ötödik fázis: Drakula elhagyja koporsóját.

A lázas gyógyító alvás után hajnalban arra ébredek, hogy csurom víz vagyok. EZAZ! Meggyógyultam.

Összeszedem minden erőm, hogy emberi formát öltsek. Napot akarok, D-vitamint akarok, embereket akarok!

Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, de én mindig ilyenkor kapom meg, hogy:

Olyan sápadt vagy, minden rendben? 

Nagyon rosszul festesz, fogytál?

Hát kérem szépen, így kell fogadni

egy csatából visszatért hőst? Egy túlélőt?

Miért nem jár a gyógyulásért semmilyen elismerés? A papírboltok polcain sem találkozunk „Gratulálok, legyőzted a náthát!” feliratú képeslapokkal.

Hölgyeim, nincs mese, vissza kell térnünk a hétköznapi rutinhoz ezek nélkül!

Most már jöhet bármi, mi tudjuk, hogy legyőzhetetlenek vagyunk.

Idén.

Jövőre kicsit úgyis megint belehalunk.

Csiszár Lilla 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük