Közös életünkben ez a dátum ikonikussá vált. Sok-sok évvel ezelőtt ezen a napon csókoltál meg először. A csókod, amely elvarázsolt, megigézett, függővé tett.

Elkezdődött a mi csodálatos tündérmesénk, mely az évek alatt csak mélyült, s gyönyörű gyümölcsöt hozott.
Család lettünk, olyan, amelyre mindig is vágytam, s ami mindig a biztosat, a mentsvárat jelentette nekem a legnehezebb pillanatokban is.

Aztán, sok évvel ezután jött egy újabb december 4.

Akkor összetörted a szívemet.

Minden, amiben addig hittem egy pillanat alatt elillant, s a közös mesénk könyvébe írt lapok apró darabokban hullottak szerteszét.

Fél évszázad alatt már sok mindennel kellett szembenéznem, de nem hittem, hogy ekkora fájdalom létezik.

Ma már tudom, hogy akkor össze kellett, hogy törjek.

Meg kellett ezt a fájdalmat tapasztalnom. És meg kellett neked is, hogy érezd, elveszítesz, hogy lásd, nekem ez mennyire fáj.

Lassan újra itt van december 4., de már nem félek. Az elmúlt év tanított, segített abban, hogy végre olyannak lássam magamat, amilyen valójában vagyok. Tudok újra hinni, bízni, szeretni, mert ezek az én mozgató rugóim.  Kaptam egy új életet. És ezt az életet nem egyedül akarom élni, mert bár megbántottál, te vagy az, kiért dobban a szívem, akitől húsz év múltán is pillangók röpködnek a gyomromban. Te vagy az, aki mosolyra fakaszt, s akit én is megnevettetek. Te vagy a gyermekem apja, a családom, a párom, a szerelmem.

Nem kell a nélküled, mert tudom milyen csodálatos veled.

Tünde

(kezdőkép: Pixabay)