Csak nézem a szép szemeidet és arra gondolok, hogy minden jobb volt így… Jobb, hogy nem maradtunk együtt, akkor − 8 évvel ezelőtt−, amikor még mindketten szinte gyerekek voltunk.
És jobb, hogy nem is láttalak azóta, úgy éltél az emlékeimben, mint az utolsó napon, amit együtt töltöttünk. Ha együtt maradtunk volna, talán összeköltözünk, talán megismerjük egymás kiábrándító szokásait, azokat az apró hibákat, amiket mindenki felvillant előbb-utóbb egy kapcsolatban. Amik aztán szép lassan megölik a szerelmet. Akkor talán már nem is szeretnélek.
Nem volnál ugyanaz a férfi, aki ma vagy, itt, velem szemben, ebben a csendes kávéházban.
De most, itt ülök veled, és nézlek. Ugyanolyan forróságot érzek; habár szakállad nőtt azóta és ráncok jelentek meg a szemeid körül, ezek azért még ugyanazok a szemek, amik engem néznek; nekem éppoly gyönyörű és lélegzetelállító vagy, mint régen. A szívem hevesen ver. Csak te tudsz így rám nézni!
Milyen különös, hogy te is szemmel tartottál engem. Néztelek a facebookon, az instán, hogyan szakítottál a barátnőiddel, aztán összejöttél mással. De nem találtál megfelelőt magad mellé, ahogy én sem. Milyen érdekes, hogy rám gondoltál magányos perceidben és én rád. Most minden kiderül, ebben a pillanatban, ahogy egymásra nézünk. Pontosan úgy, mint sok évvel ezelőtt.
Nem bánom már, hogy nem maradtunk együtt, egyszer csak minden átsírt éjszaka értelmet nyert, mikor hiányodtól szenvedtem, mikor azt sem tudtam, élsz-e még, vagy merre jársz.
Nem hiszek már a boldog kapcsolatokban… tudom, hogy te sem. Annyiszor próbálkoztunk mással. Pedig mindvégig itt voltam neked és te nekem. Gondolatban, álmaimban. Kerestelek mindenkiben, kerestem az érzést, amit adtál, amit csak te tudsz nekem adni.
És hányszor, de hányszor próbáltam elhitetni magammal, hogy soha többé nem látlak az életben újra… de a szívem mélyén mindig vágytam rá.
Most ülünk egymással szemben és nem értjük, mi történik velünk, miért találkoztunk itt, ennyi év után. Csak az érzések ugyanazok.
Lassan elköszönünk, mert vár minket egy másik élet. Még az eső is eleredt.
Búcsúzóul rám mosolyogsz, én pedig szorosan átölellek. És te annál erősebben fogsz át. Már nem érdekel, ki lát meg minket. Ez még utoljára jár nekünk, egy titkos ölelés az esőben. Bár soha ne kellene elengednem újra! Ahogy eltávolodsz, minden üressé válik bennem. Nem tudok mást, csak sírni, úgysem veszik észre, ahogy az eső mossa az arcomat.
De mégis, minden így volt jó, ahogy történt.
És biztos, hogy a következő nyolc évben is rólad fogok álmodni.
Ferenczi Kriszta
(kezdőkép: Unsplash)
