Algír

1. Úgy volt, hogy külföldre mennek. Algírba. Anna édesapja a Külügyminisztériumban dolgozott. Anna nem nagyon értette, mi fog most velük történni. Ebből az egész kiköltözésből csak annyit fogott fel, hogy itt kell hagynia Petrát, Julit és Tomit, persze, Tomit, akivel együtt táncolt a népi együttesben.

Nem tudta elképzelni a mindennapjait nélkülük. Együtt voltak az órákon, a próbákon, és sokszor találkoztak csak úgy a lakótelepen, a parkban vagy a játszótéren. Az apja elmagyarázta neki, hogy ez milyen előnyös lesz az egész családnak anyagilag, azon kívül ő, Anna, megtanulhat jobban angolul egy angol iskolában, mint itthon, ahol csak heti 3 órájuk van. Ott mindenkivel angolul beszélsz majd, mondta, de Anna ettől inkább félt, nem értette, miért kell ennek annyira örülni. Félt az újtól, az ismeretlentől. Sajgott a szíve Tomiért. Évek óta nap mint nap együtt voltak, mint két testvér. Tudta, érezte, hogy Tomi őt másképp kezeli, mint a többi lányt. Igaz, ő is másképp nézett Tomira, mint a többi fiúra. Nem csak azért, mert a táncpróbákon ő volt a párja. Tomi volt a kör közepe, ő volt a biztos pont, aki akkor is ott járt a fejében, amikor nem voltak fizikailag együtt. Közölni kell vele a hírt, meg kell vele beszélni. Érezte, hogy ez fontos, nagyon fontos. Tomi komoly fiú volt, sokkal komolyabb, mint a többiek. Valahogy kiviláglott a tömegből. Anna majdnem sírt, mikor arra gondolt, hogy hónapok is el fognak telni, mire újra láthatja majd. Az anyjával nem tudott ilyenekről beszélni, az apja pedig nagyon elfoglalt volt. Anna érezte, hogy zavarná őt ezzel a problémával. Meg aztán mit is tehetett volna? Ez a munkája, ha menni kell, hát kell. Anna reggel fél 8-ra ért az osztályterembe. Máskor is ért már be ilyen korán, ez egy ki nem mondott egyezség volt közte és Tomi között: ilyenkor megbeszélhették a közös dolgaikat, csak ők ketten. Most is ott volt már Tomi, épp egy szendvicset majszolt.

  • Szia! – mosolygott Annára, kissé szégyenlősen, ahogy szokott. Anna fiatal volt, még nem tudta, hogy van múlt, jelen és jövő: azt azonban érezte, hogy nem sokan fognak így rá mosolyogni, ha 100 évig él, akkor sem.
  • Szia! – válaszolt kissé barátságtalanabbul, mint ahogy szokott.

Tomi nagyot nyelt, már nem esett neki olyan jól a szendvics. Letette a kezéből és most már teljes odafigyeléssel fordult Annához.

  • Baj van? – kérdezte.

Anna szíve felmelegedett. Honnan tudja, honnan érzi, hogy mit érez ő? Egy „sziából” megfejt egy egész életre való érzelmet. „ Ha anyám is így értene, sokkal könnyebb lenne” gondolta, bár érezte, hogy Tomi iránt valahogy másképp érez, mint egy gyerek az anyja iránt. De most nem volt idő ilyen gondolatokra, mindjárt becsengetnek és ők még nem is beszéltek a kiküldetésről.

  • Apa kapott egy munkát, el kell utaznunk 2 évre Algírba.

Tomi úgy nézett rá, mintha azt mondta volna, hogy fellövik őket a Holdra.

  • Te is? – kérdezte, de tudta, hogy értelmetlen dolgot kérdez.
  • És most mi lesz velünk? – Annának az jutott eszébe, hogy nem kettő, húsz évre is elmehetnének, Tomi akkor is ugyanazzal a „szendvicsevős” mosollyal várná őt, mint ma reggel.
  • Nem tudom, semmit sem tudok, csak azt, hogy nem akarok menni, de azt is tudom, hogy menni kell, engem erről meg sem kérdeztek.
  • Kivel fogok táncolni? – Tomi érezte, hogy eddig még semmi értelmes kérdés nem jött ki a száján. Valahogy szégyellte is, hogy ennyire ügyetlen. A többi fiú vihog, félvállról veszi a lányokat, titokban cigiznek, de neki Anna volt a legfontosabb. Nem tudta, miért van ez, nem értett semmit, csak azt tudta, hogy ennek így kell lennie, ez a természet rendje, Anna és ő, a Nap is feljön reggelente, majd lemegy, nem is kell ezen sokat gondolkodni.

Anna szemében könnyek gyűltek, most először sírt, mióta megtudta a hírt.

  • Ne sírj, Anna, én itt leszek, mikor visszajössz. Hol is lennék?

Becsengettek. Mindenkinek a helyére kellett menni. Bejött Irma néni, az osztályfőnök. Észrevette Anna kisírt szemét, de nem szólt semmit. „Most itt vannak a többiek, majd ha kettesben leszünk, megkérdezem, mi a baj”, gondolta.

2.

Alig tudott figyelni az órákon. Ezer gondolat kószált a fejében. Kik lesznek az új barátai? Hogy fogja velük megértetni magát, hiszen eddig csak úgy ímmel-ámmal tanulta az angolt? Mikor hazaért, otthon is minden a kiküldetésről szólt. Az anyjáéknak nagyon sok elintéznivalójuk volt. Őt is megkérték, hogy gondolkozzon, milyen ruhákat szeretne magával vinni. Így teltek el a hetek, lázas készülődéssel. Tomival sokat beszélgettek arról, hogy milyen formában fogják tartani a kapcsolatot. Még jobban összekötötte őket a tervezgetés, a közös bánat, hogy nem fognak sokáig találkozni. Annában néha felvillant a gondolat, hogy mi lesz, ha Tomi kap egy új táncoslányt, és őt elfelejti. Meglepte ez az érzés, ez már nem a kislányé volt, hanem egy nőé, a nevét is tudta: féltékenység. Különben is, egy idő óta olyan furcsán érezte magát Tomival. Nem úgy, mint régebben. Megérezte Tomin a borotvaszesz illatát (az apja is ilyet használt), és azt is észrevette, hogy Tomi nézi a kezét, a nyakát. „Talán jobb is, hogy elutazunk”, gondolta, „olyan zavaros minden”. Aztán mégiscsak fájdalmat érzett.

Az elutazás előtti nap sűrű volt, még dolgozatot írtak matekból, Tominak nem volt jó kedve, ez látszott. Anna már vagy ötször összeveszett az anyjával, mert nem engedte neki becsomagolni a ruhái egy részét. Az anyja különben sem volt vele sosem megértő. Anna mindig és érezte, hogy ő csak nyűg az anyja nyakán, ingerült volt vele, ő mindig csak apával törődött. Ha Annának öröme vagy bánata volt, az apjához fordult. Már ha otthon volt. Persze, Tomiról keveset beszélt nekik. Valahogy érezte, hogy nem helyeselnék, hogy ilyen szoros kapcsolatban van egy fiúval. Így alakítottak ők két külön szigetet: a szülei és ő. Két bolygón laktak, néha összetalálkoztak a konyhában vagy a nappaliban, aztán mindenki folytatta tovább az útját. „Talán Algírban máshogy lesz”, gondolta Anna, de a szívét fagyos rémület fogta el a rá váró magánytól.

Az utolsó táncpróbára pontosan érkezett, ahogy szokott. Az anyja nem örült neki, hogy az elutazás előtti utolsó estén még táncpróbára megy, de Anna mindenképpen szeretett volna ott lenni, el akart búcsúzni Tomitól. Már 2-3 nap óta úgy tettek, mintha nem is lenne ez a kiküldetés, makacsul kerülték a témát. Igaz, sokszor átbeszélték az egészet, az elutazást, a kapcsolattartást, Tomi okosan ellátta jó tanácsokkal („próbálj meg angolul beszélni az osztálytársaiddal, nem baj, ha hibásan beszélsz, a lényeg a kommunikáció, ne maradj egyedül”, mondta, mintha nem tudta volna, hogy Annának ő jelenti az igazi társaságot). Anna nem tudta eldönteni, hogy mitől fél jobban: az angol nyelvtől vagy Tomi hiányától. „Körösfői kertek alatt…” szólt a hegedű, és most jól esett, hogy a táncra kell figyelni, bele lehet egymásba kapaszkodni.

  • Hazakísérhetlek? – kérdezte Tomi a próba végén. Furcsa volt a kérdés, hiszen minden próbáról hazakísérte Annát, ilyenkor tudtak beszélgetni.
  • Hát persze – válaszolt Anna, és próbált mosolyogni, de érezte, hogy nagyon erőltetett a jókedve.

Sokáig némán mentek egymás mellett a langyos estében. A csöndnek súlya volt, Anna minden erejét lekötötte az erőfeszítés, hogy ne sírja el magát.

  • Mindent bepakoltál? – kérdezte Tomi, bár mindketten tudták, hogy ez teljesen lényegtelen. Valami fontos történik most velük, olyan, ami kihat majd az elkövetkező évekre. Anna is érezte, hogy ez a búcsúzás lámpásként fog világítani neki Algír – a jövendő élete – labirintusában.
  • Szeretnék neked egy búcsúajándékot adni – mondta Tomi kedvesen, de határozottan. Az utóbbi időben megvastagodott a hangja.

Anna nem szólt, szembefordult vele, alig mert a fiúra nézni.

Tomi elővett egy kis bársonyzacskót, kihúzott belőle egy ezüstláncot, rajta egy mérleg medállal.

  • Mérleg vagy, a mérlegek türelmesek. Két év múlva, ha visszajössz, együtt ünnepeljük a születésnapodat, ha te is akarod. Ne sírj, Anna.

Megkerülte Annát és feltette a láncot. Majd gyengéden megfordította (ó, hányszor tette ezt tánc közben, de ez most más volt) és lehajolt hozzá, megcsókolta. Úgy, mintha nem is az első lenne. Anna sós könnye lefolyt a szájára, a nyakára. Közel voltak Annáék házához, Anna félt, nehogy az anyja meglássa az ablakból. Nem volt idejük kiélvezni a pillanatot. Egy mentőautó szirénázása szakította ki őket a bolygóközi utazásból. Megállt a ház előtt.

3.

„Szívroham volt, nem lehetett már újraéleszteni”, ezt mondta a mentőorvos. „Férfiaknál ez gyakori.” Anna dermedten állt a piros ruhás mentősök mellett. Nem értette, miért mondták, hogy apja nem szenvedett, még nem tudta, hogy a halálnak vannak különböző fokozatai. annyit érzett, hogy már nincs valaki, aki félig ő volt, akit mindig is hordozott magában.  „Ó, istenem Algírba akarok menni…” gondolta, de egy hang sem jött ki a torkán. Az anyja ott állt tőle két méterre, sírt, és nem vett Annáról tudomást. És ő tudta, hogy mostantól egyedül lesz, egyedül kell szembenéznie a boldog és a boldogtalan perceivel is. Fejében kavarodtak a képek és a hangok, a mentősök, az anyja sírása és egy halk hegedűszó: „Körösfői kertek alatt…”

Dudás Éva

 

A novella magazinunk idei novellapályázatán továbbjutott a döntősök közé, melyek kivétel nélkül megjelennek magazinunk oldalán. A megjelenő novellák alatt legtöbb like-ot kapó pályamű a közönségszavazatok alapján, három további pedig szakmai zsűri döntése alapján kerül kiválasztásra 2019. június 28-án. Minden pályázónak sok sikert kívánunk!

A novellára itt, az oldal alján, a like gomb megnyomásával szavazhat:  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük