Úgy szállj be, hogy bármikor kiszállhass!

A Szemtől szemben című filmben hangzott el, hogy úgy rendezd be az életedet, hogy ha kell, öt perc alatt össze tudj pakolni, és azonnal lelépni onnan, ahol vagy, anélkül, hogy bármit ott kellene hagynod.

Magyarán: ne legyen semmi, ami egy helyhez köt. Nyilván ez túlzás, de nyomokban igazságot tartalmaz.

Sokszor érezzük azt, hogy kénytelenek vagyunk ott maradni egy munkahelyen, amit utálunk, de muszáj lenyelni a sok bosszúságot, a kellemetlen légkört, mert el kell tartani a családot stb. Közben pedig ez szépen mérgezi a lelkünket… Persze, hogy kell a pénz, és láttam olyan életművész családapát, családanyát (!), akiről, amióta ismerem, nem tudnám megmondani, hogy miből él, és a család csak úgy „vitorlázik” a „szelek szárnyán”, élnek bele a világba, és az a csoda, hogy még nem haltak éhen- szó szerint. Ez a másik véglet.

Az igazság – szokás szerint- valahol a kettő között van. Dolgoztam egy helyen, ahol – gyanúm szerint- nem volt teljesen „tiszta” minden, a főnök pedig egy arrogáns, ostoba fickó volt, akinek az elvárásai a napszakoktól függően változtak. Gyűlöltem minden percét a melónak. Ott is hagytam. Hazaérve a (most már ex-) feleségem azzal fogadott, hogy „Megbeszélhetted volna velem!”
Mire én: „Úgy gondolom, a megélhetésünk nincs veszélyben (volt egy másodállásom), és egyelőre kettőnk közül én járok oda dolgozni és nem te…”
Ez nyilván kissé nyers volt, de gondolj bele: ha fölösleges áldozatot hozol valakiért, előbb- utóbb őt fogod felelőssé tenni azért, mert rossz a közérzeted. Láss csodát: nem haltunk éhen, sőt, ugyanolyan életszínvonalon éltünk, mint előtte, mert találtam másik munkahelyet. Úgy döntöttem, nem akarom azzal tölteni a napom nagy részét, hogy egyfolytában a perceket számolom…

Ismered azt a típust, aki, ha megkéred, hogy ha már úgyis a boltba megy, hozzon neked is egy üdítőt, és úgy csinál, mintha ezzel olyan szívességet tenne, mintha a csillagokat hozná le neked?

Én ismerem. Túl jól. Volt egy ilyen barátom. Volt.

Egy barátommal még a nyáron mosolyszünetet tartottunk egy konfliktus miatt. Később ez nagyjából elsimult- gondoltam én. Ősszel együtt mentünk valahová, az ő autójával. Az autóban ültünk, amikor megint szóba hozta. Éreztette velem, hogy most a „markában vagyok”, hiszen az ő utasaként vagy meghallgatom a mondókáját, vagy kiszállok és mehetek gyalog. Tudjátok, abban a percben pont az jutott eszembe, hogy fogom magam és a piros lámpánál kinyitom az ajtót és ott hagyom: fél óra sétával simán hazaértem volna, vagy hívok egy taxit. Végül nem tettem, de be is tette nálam az ajtót ezzel a húzásával.

Én azt mondom:

mindig van választásunk.

Úgy kell kialakítanunk az életünket, hogy ne függjünk lehetőleg senkitől. Vagy csak minimálisan. Úgy, hogy bármikor kiszállhassunk az autóból, hogy aztán elsétáljunk: mint a filmekben, amikor a lánynak két választása van; vagy szex az autóban, vagy séta haza. Őszintén: még mindig jobb egy séta, mint a saját függőséged szajhájává válni, nem?

Csetnegi László

(kezdőkép: pixabay)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük