Egy vasárnapi nap eljött az, amitől egy jó ideje félek. Csendben, békében, nyugalommal megbeszéltük, hogy ez már nem megy tovább, elmúlt a szikra, nincs érzelem a részedről.
Megvárom, amíg a teherautó átmegy előttem a kis szervizúton, csak utána lépkedek át a közön. Egy pillanatra még érzem a jármű melegét a nyári reggelben.
Viszonylag sok munkahelyen megfordultam az élet több területén: az oktatási- pedagógiai intézményektől kezdve a média világán át a turizmus-vendéglátásig, sőt, egy darabig még egy kikötőben is dolgoztam, de ez egy másik történet.
A Harcosok klubjában mondta Brad Pitt: „Amit birtokolsz, az birtokba vesz.” Nyilván ez egy lesarkított nézőpont, de ha belegondolsz, hogy a modernkori bálványimádásban a telefonunknak, autónknak, a tévénknek lassan már nevet is adunk, megsimogatjuk, becézgetjük, mint egy élő embert, holott egy egyszerű használati tárgyról beszélünk egy élőlény helyett, talán nem is túlzás a húsz (!!!!) évvel ezelőtti megjegyzés.
A Szemtől szemben című filmben hangzott el, hogy úgy rendezd be az életedet, hogy ha kell, öt perc alatt össze tudj pakolni, és azonnal lelépni onnan, ahol vagy, anélkül, hogy bármit ott kellene hagynod.
“Ha második vagy, te vagy az első, aki veszít.” – ezt Ayrton Senna, F-1-es világbajnok autóversenyző mondta, de szerintem nem csak a Forma 1-ben érvényes.
Az én történetem lehetne talán egy love story is, velőig ható nagy találkozásról, boldog pillanatokról, ráeszmélésről, hogy megtaláltam a nagybetűs őt. Azonban sokkal inkább szól félelmekről és azok okozta sebekről.
Nem tudnám pontosan megmondani miként is kezdődött, mikor alakult, fejlődött tovább az, ami kettőnk között elindult. Csak azt vettem észre, hogy szépen lassan átcsapott valami másba.
A filmekben általában könnyű eldönteni, ki a jófiú/jó lány: a szomszéd srác, vagy lány, akit az ellentétes nemű főszereplő észre sem vesz a film utolsó öt percéig, amikor aztán rájön, hogy élete szerelme végig az orra előtt volt.
Két barátom között továbbra is élénk vitát képez, hogy vajon a gyereket nevelni kell, meg kell-e mondani neki, hogy mi a helyes, vagy jó példát kell mutatni?
Egyszer a Maffiózók sorozatban, amikor a bandavezért megműtötték, és legyengült, a pszichológusa azt mondta neki: „Az emberek azt látják belőlünk, amit megmutatunk nekik. Mutassa meg, hogy maga erős vezető, még magánál van az irányítás.”
Nem titok: éppen válófélben vagyok. Mivel nem titok, természetesen az ismerőseim, barátaim igyekszenek hasznos tanácsokkal, bátorítással és természetesen érdeklődő kérdésekkel ellátni.
A boldogság receptjét nem igazán ismerjük. A boldogtalanságét viszont annál inkább. Tudjuk, milyen az, ha valami nem sikerül, vagy egyszerűen rossz szériába kerülünk.
-Hiányozni fog ez a róka-színű szoba. – mondtad. Elmosolyodok a jelző hallatán és a kezemet a fejem alá teszem. Felkönyökölsz és egyenesen az arcomba bámulsz.
Elgondolkodva dörzsölöd végig az álladat. Serceg, de nem annyira, mint amikor abban a kellemes borostás állapotban van, ahogyan Heni úgy szereti. Talán mégis borotválkozni kellett volna?
Azt hiszem, mindannyian túlestünk már az első ,,randin” a szülőkkel. Ez olykor kínos, máskor talán vicces, olykor pedig teljesen fájdalommentes volt – tinikorban.