A már nem használt, de jó állapotú játékokat és ruhákat adományozd el!
Szasó (Szabó Pál) és Jockey (Kocsis Gábor) minden évben mosolyt varázsol a szomorú, vagy betegségtől sápadt gyermekarcokra.
Ezzel a két tetovált karácsonyi angyallal beszélgettem.
– Mesélnél nekem a kezdetekről?
Szasó: Hosszú történet, a kislányom születése indított el az utamon, később csatlakozott hozzám Jockey is. A kezdet kezdetén megtudtam, hogy vannak olyan gyermekek, akiket nem látogatnak a szülei. Eleinte nekik vettem kisebb ajándékokat karácsonyra, névnapra és szülinapra. Ez tényleg csak annyi volt, hogy valami kis jelképes ajándékot adtam.
Kialakult a nővérekkel és orvosokkal egyfajta barátság, és így kezdtünk bele a játékgyűjtésbe.
Tudni kell, hogy az egész karácsonyi akcióként indult, tíz évvel ezelőtt, ma már napi rutin, a fuvarok innen-onnan, mondhatni túl is nőtt rajtunk, de az életünk részévé vált.
– És hová jutnak el az adományok?
Jockey: Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet, Heim Pál Gyermekkórház, Semmelweis Egyetem II. számú Gyermekklinika, Heim Pál Gyermekkórház Madarász Utcai Részleg, ezek az intézmények kibővültek különböző gyermekotthonokkal, és krízis- valamint anyaszállókkal.
Tudni kell, hogy az ilyen anyaotthonokba és krízis-szállókba
olyan édesanyák menekülnek be a gyermekeikkel, akiket otthon bántalmaztak
és nincs hová menniük, menedéket-védelmet kérni.
Szasó: Nagy segítség a ruha az ilyen szállókon.
Ha beesik egy család, mert menekülnek a „fater” elől, akkor
rögtön el tudják őket látni, ruhával, játékkal. Mert ugye ezek a családok
nem tudnak magukkal vinni szinte semmit.
– Nagy segítség lenne számotokra, ha szép tiszta ruhákat, nem hiányos vagy koszos játékokat kapnátok adományként?
Szasó: Mindenképpen. Amikor az adományozók ráírják a dobozra, vagy felcímkézik a szatyorra, hogy kinek és hány évesnek való, ami a csomagban van. Szerencsére egyre többen így tesznek, és ezért millió hála.
Sajnos kerültek már ruhák úgy hozzánk, hogy benne volt egy döglött egér. Ezt mégis hogyan vigyük el adományként? Például egy Országos Kardiológiai Intézet intenzív osztályára, ahol zöld ruhába kell beöltöznünk, tetőtől talpig, akkor mégis hogyan? Ezek sajnos visszatérő problémák.
Jockey:
Mostanában tapasztaljuk, hogy lomtalanításnak nézik az adományozást.
Ez nagyon elszomorít minket, olyat kell adni, amit mi magunk is elfogadnánk.
Hihetetlen jó dolgok is történnek velünk. Például, hogy jól tudták rólunk, nem fogadunk el pénzt. Ezért hozott az adományozó egy hatalmas szatyor csokit. Ezzel járult az akcióhoz. A csoki mindig jól jön.
Megesett, hogy egy adományozónknak nem volt gyermeke, éppen lecserélte a hibátlan tévéjét, eljuttatta hozzánk a régi készülékét. Így került hozzánk hűtő is, szinte új, a Rókusban és a Heim Pálban nagyon örültek a nővérek.
Kerekesszéket is kaptunk, mert volt olyan, aki sajnálatos módon nem élhette meg, hogy használhassa.
A nővéreket sokszor méltatlanul elfelejtik, de így mi tudunk nekik segíteni, hiszen nagyon fontos a munkájuk. Egy új mikrosütő, vagy vízforraló örömet tud okozni.
Egy felajánlónk a Rókus Kórházba ülőgarnitúrát vitt a nővéreknek. Ilyenekkel is lehet segíteni.
Intézetekbe inkább ruhákat viszünk,
kórházakba játékokat, könyveket és új színezőket.
(Sajnos kaptak már a srácok használt színezőt is *a szerk.) Nagyon hasznosak a színes ceruzák és a társasjátékok.
Szasó:
Igen, a karácsonyi gyűjtésünk lényege, hogy nem fogadunk el pénzt.
Semmilyen formában nem fogadunk el semmilyen összeget.
Jó minőségű játékokat, ruhákat viszünk olyan helyre, ahol örülnek neki.
– Szasó, te lettél az év Jó Embere, már ismernek téged, több műsorba is meghívást kaptál. Hogyan jut el a híretek az adományozókhoz? Meddig tart a gyűjtés?
Szasó: A Fecebook-on lehet engem és Jockeyt keresni, mindenkinek reagálunk. November 1. és december 15. között tart a karácsonyi akció.
Év közben is viszünk adományokat, de nem tudjuk hová tenni, mert raktározásra sajnos nincsen hely. Ha összejön 2-3 autónyi adomány, akkor máris visszük.
A kezdeményezésünk akkor kapott nagy nyilvánosságot, amikor a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetnek vásároltam egy piros elektromos kisautót, hogy azzal menjenek a picik a műtőkben.
– Meséltétek, hogy többnyire csak a nővérekkel találkoztok, és nekik adjátok át az ajándékokat, az adományokat, de vannak személyes élményeitek?
Szasó: Kórházakban ritkán, nagy az öröm és meglepődés ilyenkor.
Gondolj bele, megjelenik két kigyúrt, agyontetovált pali…
Amikor bemutatkozunk, köszönünk és elmondjuk miért jöttünk, nem a gyerekeket
akarjuk elrabolni (aranyosan mosolyog mindkét kigyúrt, tetovált barátom)
akkor azért megnyugodnak.
Nem szeretnénk feltartani sem a nővéreket, sem a betegeket zavarni, mert csak annyi a lényeg, hogy eljuttassuk az adományokat.
Jockey: Inkább a gyerekotthonokban találkozunk a gyerekekkel, segítenek a kocsit kipakolni. Sőt, én magam külön kérem is, hogy aktívan vegyenek részt a gyerekek abban, hogy amikor kapnak, akkor segítsenek bevinni, hiszen ez így illik.
Gyönyörű és egyben fájdalmas dolgokat élünk át ilyenkor, mert a múltkor történt éppen, hogy elvittem a gyerekotthonba egy adag adományt, és jött egy 8-10 éves kis vagány gyerek a kocsihoz, segíteni.
És az első kérdése az volt a gyereknek, hogy…
Ugye, mit várnánk egy ekkorka kissráctól? Hoztál csokit? Játékot? De ő nem…
(Egy pillanatra elnémulnak a srácok, csillog a szemük. *a szerk.)
De ennek a kisgyereknek az volt az első kérdése, hogy
Ugye hoztál cipőt?
– ilyenkor nagyon erősnek kell lenni, hiszen nem okozhatunk szomorúságot a saját könnyeinkkel, szóval könny ilyenkor nem jöhet ki! Ez baromi nehéz.
(Én már a fotelben törölgetem a könnyeimet, mert a hatéves kisfiamra pillantottam, azt hiszem, nagyon szerencsés gyermek. *a szerk.) Azóta már találkoztunk a kissráccal, és nagy megkönnyebbülés volt számomra, hogy volt cipő, ami jó volt neki.
– Amikor egy ilyen nap után vagytok otthon, mi ülepszik le bennetek? Azért is kérdezem, mert mellékszereplőkként tekintetek magatokra. Mi az, ami mégis, ilyenkor kavarog bennetek?
Szasó: Én megnyugszom. Egyfajta megnyugvás, hogy én mennyivel előrébb vagyok sokaknál. A két gyerekemnek megvan mindene ahhoz, hogy boldogok legyenek. Minden, amitől gyerek a gyerek. Cipő, ruha, étel. Szerencsések vagyunk.
Jockey: Mindennek több oldala van.
Nekem nagyon nagy szívfájdalmam az állami gondozott gyerekek,
látom, milyen kemény a világ.
Ott kell hagyjam őket, sokan kapuig kísérnek, ezek mély érzések, mert tudom,
a fele gyereksereg már bent van nyakig a zsákokban, hogy mit vittünk.
Pont mondtam is Szasónak tavaly karácsonykor Fóton, hogy csak egyetlenegy gyermeket hazavihetnék, az milyen jó lenne. Nekem három kislányom van, de csak egy „ilyen” gyereken segíthetnék! Szasó azt válaszolta, hogy ezt nem tehetjük, mert nem tudjuk mindet megmenteni. És biztos lehetek benne, ha egy gondozott gyermeket hazavinnék, akkor egy hónap múlva jönne a kérdésem, hogy a többit miért nem vihetem? Be kell látnom, igaza van.
Egyformán szeretem a lányaim, és ez az állami gondozott gyerekekre is igaz. A szememben nincs különbség, hogy egy 17 éves lány jön ki, hogy vajon vittünk- e neki való ruhát, vagy egy aprócska 3 éves gyermek kérdezi ugyanezt.
Ez a része nagyon kemény. Ilyenkor, ha hazamegyek, arra gondolok, az én gyerekeimnek milyen jó felnőni. Egy dolgot kérek tőlük, hogy a tanulás menjen, és naponta elmondom nekik, ők a legszuperebbek a világon.
– A gyermekeitek mennyire látják át azt, amit csináltok? Kiveszik a részüket belőle?
Szasó:
Matyit, a 16 éves fiamat el szoktam vinni, amikor szállóra megyek, vagy gyerekotthonokba,
hogy lássa, miként élnek más gyerekek, érezzék hogy „hányas a kabát” ugye,
hogy tudják értékelni a normális értékrendet és életet.
Ilyenkor egy kicsit ők is magukba süllyednek, hogy nem csak a PlayStation, meg az Ironman és a szuperhősök vannak, hanem ilyen életek is.
Kórházakba nem viszem sosem, ott olyan dolgokat látna, ami nem neki való. Nem gyereknek való.
Jockey: Igen, a gyerekbetegségek, azok már más dolgok. Én azt sem tudom kultiválni, amikor egy szülő kiteszi a Facebook-ra, hogy „a kisfiam most 39 fokos lázas”, és lefényképezi magát a gyerek mellett. Nem, ez ne tartozzon másra. Mindenki vigye a saját keresztjét. Nekem a kisebbik lányom „vesés”, eszembe nem jutna kiposztolni. Nem, a Szasó tudja, de sosem posztolgatnék… Ezért is nem visszük kórházakba a gyerekeinket. Mi is, ha csinálunk fotókat, akkor nővérekkel.
Otthonokban sosem fotózunk. A nevelők, nővérek és mi ott, a címernél összeállunk és készítünk egy fotót, de a gyerekekről sosem posztolunk, ezt is csak azért, hogy a támogatóink tudják, hogy hová kerültek az adományok.
– Ez valami bizonyító fotó a részetekről?
Szasó: Sajnos igen, volt már olyan vád, hogy eladjuk, meg hasznot szerzünk belőle. Ebből már volt egy „párbeszédem” a facebook-on. Tudni kell azért, hogy nekünk csak pénzbe kerül, és időbe.
Jockey: Évekkel ezelőtt a decemberi üzemanyagköltségem számoltam, de 75 ezernél megálltam, nem is számoltam tovább. Szasó pedig a km-t számolta egyszer, és csak decemberre volt valami 1500 valahány.
– Nagyjából karácsonyra megkerülitek a Földet, kb?
Szasó: Igen, tényleg. (nevetnek szerk*) Nagy meló ez. Régebben béreltünk teherautót is, erre most nincs lehetőségünk, de a saját személyautóinkkal fordulunk egy nap hatszor.
– Ha összefoglalhatnátok, nektek mit jelent ez az egész?
Szasó: Fantasztikus érzés gyermeknek adni.
Jockey: Baromira örülök, hogy az én gyerekeim nem szorulnak mások adományaira.
A Szasót (ITT) és Jockeyt (ITT) a Facebook-on lehet keresni az adományokkal, de Pinkanyu is bizalommal kereshető ezzel kapcsolatban.
