Ej mi a kő! Ez a gyerek a monitor előtt ül már megint?
Na, igen, valami ilyesmi kavarog a fejemben nap mint nap, amikor pontban nyolckor becsengetnek a nappalinkban. A tanterem nyitva. Pici mackósajtnyi képeken látszódik a többi gyerek. Ámulok, milyen illedelmesek és többnyire pontosak is. „Jó reggelt, Jó reggelt!”, hangzik fel némi gerjedéssel.
Rutinosak ezek a gyerekek. A kisfiam a maga nyolc évével, szuperül kezeli már a számítógépet. Az online órán pici arcával okosan nézi a prezentációt, körmöli a feladatot, és jelentkezik a jelentkező gombbal.
Anyai szívem duzzad a büszkeségtől.
Mondjuk, én rosszul vagyok összerakva, így a többi kisgyerkőcre is baromi büszke vagyok.
A szülőkre, nagyszülőkre is, akik ott vannak és végigtolják az online órákat, akár a másik szobából, két konferencia között izgulva, a gyerkőcért.
Nem mellékesen a tanító nénikre is, akik töretlen lelkesedéssel, énekelnek, szoroznak, és környezeteznek a gyerkőcöknek.
Oké, néhol eltűnik Pistike, megjelenik Pistike apuka, és együtt fagynak le.
Aztán minden megy tovább. Hiába, lassan mondhatni: a rutin meg az évek.
Van, hogy a tanító néni fagy le, „Hol vagy? Hová tűntél? Biztos pipilni ment!” – volt sok bekiabálás, huncut nevetés – akár az én időmben- és a „jó” gyerekek, akik azonnal rendre intették a többit, mondván:
– „Csak lefagyott a tanító néni. Mindjárt újra belép, addig várjuk csendben!” –
Láss csodát, csendben vártak, mind a húszan.
Szájtátva ültem a fotelben, elismerően nézve, hogy milyen jó gyerekek.
Annak idején, amikor én voltam másodikos a legnagyobb számítástechnikai vívmány kb a quarz játék volt. Emlékszem, mennyire menő voltam a kalózossal, és a versenyautóssal. Később pedig a tetrisz volt az über ász. Emlékszel?
Most meg? Ezek a pici másodikos (és elsős) gyerekek, ülnek a képernyő előtt, és konferencián vesznek részt online.
Online világ, annyira tudnak már mindent.
Hihetetlen ez a jelen, kicsit futurisztikus, de ebben élünk.
Ma olvasás órán nagyon jó hangulat kerekedett, szurkoltunk apával a konyhában, füleltünk be, hiszen hangos olvasás volt:
– Gábor! – szólt a tanító néni, és Gábor mikrofont bekapcsolja, és olyan szépen olvas, egyenes háttal, figyelmesen. Úgy csinál, és úgy is érzi magát, mintha a tanteremben volna a suliban, körötte a többi gyerek ülne, és a Tanító néni mindent látna.
– Mindent lát! – jegyzem meg többször is, mert valahogy mindig látja, melyik gyerek nem figyel, melyik előtt nincsen könyv (pedig az nem is látszik a kamerában). Boszorkányság, sokszor állapítom meg magamban.
– Édes kisfiam, hagyd abba, mert a magatartást is osztályozom! – honnan látja, honnan tudja? Mondom, boszorkány.
Amikor 2019 őszén az első tanítási nap, kipirult arccal, izgulva vittük suliba a gyereket, aggódtam, hogyan tetszik majd neki az iskola. Mert a nyílt nap az más, játékos, de a valóság, a becsengetés, az már komoly.
Aztán jött a Covid. Nagyon nem hiányzott, hatalmas massza volt körülöttünk az élet, a maszkok világában. A tanítás olyan teherként nehezedett a családokra, hogy megoldhatatlannak tűnt.
A tanítók és a szülők is nem győztek számítástechnikailag felfejlődni, helytállni.
Most némi rutinnal vágtunk bele.
Novemberben már volt egy klassz karanténunk, így egy kissé gyakorlatba jöttünk.
A nappali megteszi, mint tanterem. A gyerek élvezi, mert így a barátai között lehet, van kontakt. A reggel nyolcórai becsengetés napirendet ad.
Napirend nélkül nincsen egészséges élet, ha nincs napirend, akkor borul minden.
Napi 2-3 online óra, aztán leckeírás, majd szóbeli tanulás. Kikérdezés, főzés, mosás, takarítás.
Közben, ha a jó idő engedi, akkor rollerezés a téren.
A kedvemért gyöngybetűsen ír.
Megkértem, nekem ez fontos, a tanító néni meg jobban látja a fotón, monitoron elolvasni. Könnyebbség neki is, a napi 60-80 kép nézegetése mellett, ha szépen ír a gyerek. Minden hibátlan leckére csillagot, nyomdát kap itthon. Ha szépen felmondja a szóbelit, akkor is
jutalmazom.
Ez amolyan pozitív ösztönzés. Bejött.
Petőfi anyja tyúkja pedig pizsamában lefekvés előtt jött össze. Na, ez is egy jó sztori volt.
Édesen billegve, ujjait tekergetve állt elém, izgatottan a gyerek:
– Anya! Én addig nem tudok lefeküdni, míg fel nem mondtam a verset!– oké, este negyed kilenckor, hulla fáradtan pizsi szettben. Legyen.
Telefon, kamera, csapó 1! Csapó 2! … Csapó 5478455!
És mondta, csak mondta, és nevettünk, kacagtunk.
Már potyogtak a könnyeink, hogy min? Nem tudjuk, egymáson, én magamon, ő saját magán. Gőzöm sincsen, min nevettünk.
– Anya! Ha mosolyogsz, úgy nem tudom elmondani nevetés nélkül!
– Jó, akkor sírok, kisfiam!
– De anyúúú!
Összejött, röpke 40 perc alatt.
Másnap ötöst kapott. Amúgy, nagyon szépen szavalta.
Vidáman megy mifelénk. Szoktam mondani, mi amolyan „olaszok” vagyunk, nem a maffiás típus, hanem a nevetősen vidám.
Elárulok egy titkot!
Amikor a tanító néni kiszól, hogy:
– Édes kislányom, viselkedj! – haptákba vágom magam a fotelben.
Vajon lesz ez az oktatás valaha másként?
Lesz újra normálisan?
Vagy az lesz a normális, hogy a nappalink a tanterem?
Nem tudom, bízom abban, hogy egyszer minden visszatér a rendes kerékvágásba. Addig pedig a reményt nem adhatjuk fel.
(kezdőkép: Pexels)
Ezek a cikkek is érdekelhetnek:
Online oktatás, sehogy sem jó, avagy öröm és boldogság minden pillanat
Egy éves a karanténoktatás, tanultunk belőle?
Köszönöm, végre olvasni egy jó véleményt 🙂 Így is kell csinálni, büszkének lenni, odafigyelni a másikra, értékelni ami van és azt mind vidáman. Köszönöm a cikk írójának