Reggel hat óra tíz és már így is hálás lehetsz, hogy csak most harsan fel a csatakiáltás a rácsoságyból.

Átbandukolsz hát kómásan a  kisszobába, minden álomittas erődet arra összpontosítva, hogy ne menj neki egyik ajtófélfának sem.

Kiveszed a két kézzel, lelkesen feléd csápoló kis törpét, aki alvós kezeslábasában úgy fest, mint egy miniatűr szerelő. Egy szerelőbácsi ugye, megviselt plüssnyuszival a lába alatt, épp bajsza, az nincs egy se.

Naivan vissza, a szülői háló felé veszed vele az irányt, reménykedve egy kis extra pihenésben. A kicsi tudván, hogy ez, más reggelek rohanásával szemben, milyen ritka alkalom, boldogságtól ragyogó kis arcán az őt ért megtiszteltetés teljes tudatával mozdulatlanul, összekucorodva tűri, hogy betakard a nagy paplannal.

Így, a hatalmas takaró alatt olyan cukin néz ki, hogy meg kell zabálni… Épp csak a teljes feje vigyorog úgy, mint a töklámpás.

De ez normális, ugye, ha benne dolgozik valakiben két kávényi adrenalin már kelés után rögtön.

Erről fogalmad sincs, hogy lehet, de azért így van. Beépített tartozék két év alattiaknak. Ennek fényében hősies erőfeszítés is a részéről, hogy csak a lábujjaival kezdi el birizgálni a takarót belülről.

Aztán, valahogy csak ki kell dugni a lábfejét is a takaró alól, majd a másikat is és kicsit megrugdosni az apja hátát. Csak hogy lássuk, mi lesz ebből.

Eközben fel is tűnik valami az egyik lábujján, amire úgy rá kell meredni, hogy fél perc mozdulatlanság után még azt is hiheted, hogy (valami megdöbbentő csoda folytán) a benne dolgozó hat kávé ellenére visszaaludt.

De persze ez nincs így… Erről egy hangosan és váratlanul, de nem kevésbé lelkesen felharsanó ,,Dáámmpa!!” felkiáltás győz meg, egy heveny szívroham kíséretében.

Aminek egyébiránt semmi létjogosultsága nincsen, hiszen a lakásban az összes létező lámpa lekapcsolva vár, tegnap este óta. Ez persze tök mindeggyé is válik, mivel apró ujjak tapogatják éppen a szempilláidat… Egy szemeden két kézzel: hogy mégiscsak most azonnal kiderüljön, hogy leszedhetők-e onnan vagy inkább nem.

Ez az, amit minden előjel nélkül megszakít két, a takaróhegyeken vágtatva keresztülmászott kör, melynek során az említett lábujjak a szádban is járnak valahogy. És ettől még szerencsésnek érezheted magadat, mert az apjának egy fordulóban még a fejére is ráült, szóval te még egész jól megúsztad.

Ellentétben az éjjeliszekrényen heverő telefonokkal, amik kicsit sem úszták meg és most már valahol az ágy alatt hevernek. Valószínűleg, de nem biztosan… És még az is lehet, hogy fél kézzel letiltotta őket, mint a múltkor, de lehet, hogy nem. És igazából a mandzsettagombok sincsenek annyira rossz helyen az apja fülében, vagyis pillanatnyilag úgy tűnik, hogy nem ellenkezik miattuk.

Hiszen, ha valakiben munkál az a tizenkét kávé, akkor a szerettei örüljenek csak, ha nem jön elő belőle full hangerővel az Elmó összes, vagy legalább egy Barney válogatás. Esetleg bele valakinek az arcába két centiről, amire szintén volt már példa.

És így már az is nyilván érthető, hogy miért kell egyszer csak felpattanni és faltól-falig rohanni kettőt a szomszéd szobába meg vissza, amitől kisvártatva a tesó is bedugja kócos kis fejét az ajtón, hogy ,,Mi van, ti ébren vagytok, kérek kakaót!”

Akkor már tudod, hogy vesztettél és rögtön a kicsiben is huszonnégyre nőtt a kávék száma. Már nem marad meg a karodban sem, míg úton vagytok a nappali felé, de csak kicsit tépi meg a hajad, hogy jelezze, nem bánná, ha letennéd.

És a kakaó sincs még kész és már hat óra huszonöt. Nem vagy valami gyors, jó lenne, ha összekapnád magad.

És most kiborították a nagy doboz játékot a szőnyegre, hurrá. Nem, ez tényleg nem pocsék, ez nagyon jó! Mert így lehet – nem biztos, de azért lehetséges -, hogy adnak most egy pici időt arra, hogy intravénásan magadba varázsolj te is egy-két, vagy mondjuk húsz-huszonöt kávét.

S azután majd igaziból is elkezdődhet végre a nap és majd máris eldöntheted, hogy mit is fogtok csinálni ma.

Mert unatkozni, azt nem lehet, nyilván és légyszíves mondd már meg mostmár, de végre, hogy hova is megyünk és mikor már!