A 30.születésnapomat fogom ünnepelni hamarosan. Nőként ez mennyire ijesztő? Rettentően. Körülvesz a média világa, ami azt sugallja, bárki lehetsz.

Elképesztő történeteket hallani az önmegvalósításról, a szüleimtől, hogy „Bezzeg amikor én ennyi idős voltam!”, hasonlítgatom magam másokhoz, az életükhöz.

Aztán itt vagyok én, mint egy kérdőjel, és fogalmam sincs, hogy most mégis mi a fene van?! Hol vagyok én? Egyáltalán mit akarok? Nem találom a helyem a sűrű rengetegben, sokszor önmagamat sem. Persze, minden nap vidám vagyok, viccelődök, szórakoztatok, hiszen így ismernek engem.

Közben belül majd szétszakít a kétségbeesés, az aggodalom, a bizonytalanság.

Agyalok újra, mintha egy egész világ keresztjét cipelném magamon, pedig „csak” a saját utamat keresem. Olyan könnyű lenne ez? Még mielőtt azt hinnéd, hogy igen, felvilágosítalak: Nem. Semmi sem az. Az élet sem az, egy van belőle, és ez olykor akkora teherként nehezedik ez vállamra, nehogy már elszúrjam!

Vajon egyedül vagyok ezekkel a gondolatokkal? 

Majd fény gyúl a fejemben, ugyan, mit számít ez? Ahogy mondani szokás, ne vedd túl komolyan az életet, úgysem kerülünk ki belőle élve! Azt mondom neked, francba az elvárásokkal, amiket a társadalom, vagy önmagunk kreálunk, éljünk a pillanatnak!

Aztán, ha az élet citrommal kínál, sincs veszve semmi, kérj mellé tequilát (és sót)!

Brigitta

(kezdőkép: unsplash)