Játszunk, játszmázunk.Már az elején mindketten a jobbik arcunkat mutatjuk, és még semmit nem tudunk egymásról. Látunk számunkra csábító külső jegyeket, stílust, mosolyt, hajszínt, fazont, alakot.
De semmiféle információ nem jut el rólunk igazán a másikhoz.
Chatablakok villognak, jelzések jönnek, smiley-k cserélnek gazdát, közölnek érzéseket, de még mindig üres az a doboz, ahova betehetnénk egymásnak adott kincseinket.
Aztán találkozunk.
A szív meglódul a látványtól, oda-vissza, zavart köszönések szállnak a kora tavaszi estében, és félős egymásra tekintések cikáznak a cukrászda asztala fölött.
Véletlen egymáshoz érésektől szisszenünk fel odabent, felszínes történésekkel próbáljuk megismertetni magunkat a másikkal.
De még zárva vagyunk, még nem oldódtunk fel, úgy, ahogy a kávéban a cukor, amit az imént beleszórtam.
Megfogod a kezem, és én hagyom.
Mocorog a vonzalom, zavart nevetés hullik a krémesre, disztingváltan esszük, belül mohón, nagykanállal faljuk az elképzelt szeretést.
Séta közben csókot lehelsz a számba, én visszacsókolok, a hegyen vágyat fúj az arcunkba a szél.
Feljössz hozzám, ott maradsz.
Bőrünk egymáshoz ér, hedonista nyögések csikordulnak az ágytámlán, a körmöm élvezetcsíkokat szánt a lepedőbe. Zihálásod a plafonig ér.
A hajnal vakufénye bevilágít az ablakon és csukott pilláinkon áthatolva ébreszt.
Mozdulsz, veled mozdulok.
Felkelsz, nyúlnék érted, de csak a testmeleg helyed markolja a kezem.
Víz zubog, kijössz a fürdőből, lépéseid a szívverésem ritmusában járnak. Érzelmek próbálnak életre kelni bennem, de kevés az idő, csitítom őket.
Azt hiszed, alszom. Közel hajolsz hozzám, nem billentelek ki az illúzióból, a szemem csukva marad.
Ha tehetném, becsuknám a fülemet is, mert nem akarom hallani, hogy:
,,majd hívlak”.
Mert nem kellett volna. A hibaszázalék a maximumon, innen már nem jövök ki jól, és te se értékeled, sejtem.
A megbánás nem hallgat, fecsegve korhol, a könnyelműség szól:
,,Ugyan, egyéjszakás, és? Nem kell elszámolnod senkivel…”.
De a szégyen is felüti a fejét, én nem vagyok ilyen, és nem látok beléd, csak szeretnék megszűnni, mert a zsigereimben érzem, nem vagyok jó stratéga.
A hangod mégis eljut a fülemig.
,,Ma te jössz hozzám, de ha gondolod, eléd megyek”.
Csókot hintesz a számra, hét lépés számolom, az ajtó zárja halkan kattan, mikor kilépsz rajta.
A fejem a párnán fekszik, alig mozdul, a bennem vállvonogató megbánás visszavonulót fúj, a könnyelműséget is egyetlen kézmozdulattal seprem arrébb.
A szégyen felszívódik, ahogy májusi zápor a szikkadt földbe.
Játszunk, játszmázunk. Ma nálam, holnap nálad.
Egyelőre döntetlen.
Szegő Lindi
