Elindultam a fejemet kiszellőztetni. Gondolatban épp egy fullasztó se veled se nélküled kapcsolat útvesztőjében bolyongtam a kiutat keresve, amikor berobbantál az életembe.

A Szent Imre téren fellöktél a bringáddal. Együtt estünk el, egymásba kapaszkodva, értetlenül. A helyzet olyan komikus volt ahogy lábainkat, karjainkat próbáltuk visszaszerezni egymás és a kerékpár fogságából. A sálam a nyakad köré tekeredett, közel húzva fejünket egymáshoz. Belepillantottam gyönyörű szemeidbe.

Pajkos fény, nevető tekintet nézett vissza rám.

Kibogoztuk magunkat, felkászálódtunk, leporoltuk a ruháinkat. Ejha – mondom, hatásos belépő volt részedről. Te csak nevettél, kócos hajad az arcodba és a nyakadba hullt. Mosolyod elbűvölt. Zavarba jöttem, igazgatni kezdtem a kabátom és visszaszereztem a sálamat a nyakadból. Felém nyúltál, az arcomról letörölted a poros foltot, amit az esés okozta boruláskor szereztem. Ujjaid érintésétől melegség járta át a testem.

Régen, nagyon régen éreztem egy igazi érintés melegségét. Pír öntötte el az arcom, de már nevettem. Azt mondtad levegőre van szükséged, mert egész nap az egyetemi könyveid felett ültél, veled tartok-e, kérdezted. Bizonytalanul bólintottam.

Minden kiesett, már nem volt fontos hová mentem volna, veled akartam lenni.

Csendben ballagtunk, te toltad a bringádat fél kézzel, míg a másikkal engem öleltél. Megszűnt az idő, a tér, a valóság. Mese volt, ahogy lépdeltünk egymás mellett az úton. Néha rám nevettél, én veled kacagtam. Hajunkat borzolta a lágy tavaszi szél. Minden gondomat elfújta. Csak az volt a biztos, hogy jövünk az ismeretlenből és tartunk az ismeretlen felé megannyi állomáson át. A rossz kapcsolatom mocsara elszállt, egyszer csak felszívódott, elámultam. Helyette ott álltunk csodálkozó tekintettel a tér közepén.

Nem volt kérdés, nem volt kétség, csak mi ketten.

Hirtelen ötlettől vezérelve bemutatkoztam. Azt mondtad csodás a nevem, tündérnév. Leültünk egy padra egymás mellé. Meséltél magadról, aztán kérdezgettél. Kiderült mindketten útkeresők vagyunk. Egymásra néztünk, meleg barna szemeidben szinte elvesztem. Két kezedbe fogtad az arcom, ajkaid súrolták a szám. Hirtelen kijózanodtam. Hátrébb léptem. Azt éreztem itt és most valami elindult. Valami új, valami nagyszerű, valami csodálatos. Magával ragadtak az érzések. Néztük egymást percekig.

Haza kísérhetlek? – kérdezted.

Némán bólintottam. Elindultunk a közös úton hazafelé, ahol már ketten leszünk talán, te és én, mindörökké…

Fata Morgana

(kezdőkép:unsplash)