Hiszem, hogy dolgunk van egymással

Te meg Én, egy jól megírt sorsforgatókönyv részei vagyunk.

Okkal találkoztunk. Feladatunk van. Küldetésünk, ha úgy tetszik. Olyan csomaggal és tudásanyaggal érkeztünk ebbe a kapcsolatba, ami egyedi, lemásolhatatlan, és csak egymásnak adhatunk. Több vagy, mint szerelmem és társam. A mentorom is te lettél.

Nem hiszek a véletlenekben,

ebből kifolyólag abban sem, hogy két ember csakúgy találkozik. Szerintem minden találkozás okkal történik. Nem misztifikálom túl különböző spirituális magyarázatokkal, minthogy egy lélekcsoportból származunk és még az égben előre megbeszéltük találkozásunk körülményeit, átbeszélve, mit adunk majd egymásnak. De tény, hogy mikor rád néztem, és szemeiden keresztül belezuhantam a lelkedbe, tudtam: ismerlek. Azonnal megéreztem a közöttünk lévő láthatatlan, de szoros köteléket.

Te voltál a fekete lyuk, ami ellenállhatatlanul vonzott magához, és magába szippantotta egész lényemet. Egy pillanatra sem voltál számomra idegen. Biztos vagyok benne: történetünk századokat, életeket ölel át, de nekem most elég annyi, hogy

találkozásunkat a sors rendelte el.

Elrendelte nekem a sok fájdalom és csalódás után az örömöt és a boldogságot. Úgy rendelkezett, hogy végre valaki felemeljen, gyógyítsa meg szívemet és adja vissza a tündérmesékbe vetett hitemet az igaz szerelemről. Azt kívánta, legyen egy ember, aki fényt hoz az életembe, aki mellett nővé érhetek, és megismerhetem önmagamat. Találjak rá arra, aki tükröt mutat és segít igaz valómban látni magamat.

Viszont a sors ritkán rendelkezik úgy, hogy csak nevetést és felhőtlen perceket rendel az ő gyermekének. Még most is előfordul, mikor elém tartod a tükröt, nem tetszik, amit látok. Ez nem a te hibád. Nem haragszom érte. Tudom, mekkora bátorság és erő kell ahhoz, hogy tükröt merj mutatni. Ám erre van szükségem. Nekem és neked is. Másként nem fejlődhetek, sem a kapcsolatunk, csak akkor, ha elfogadom az építő kritikát és változtatok.

Ha te nem vagy, és nem válsz mesteremmé,
más ember lennék.

Nem tagadhatom azt a sok értékes leckét, amelyet tőled kaptam, még ha sokszor könnyekkel és fájdalommal fizettem is meg a tanfolyamom árát.

De nem elég, hogy csak te tartasz nekem tükröt és bocsátkozol vitába, amikor nincs igazam vagy rámutatsz arra: létezik más út is. Ezt nekem is meg kell tennem érted és értünk.

Nem lehet érett partner belőled, ha nem támogatlak benne

és veszek részt az építőmunkákban. Az építés pedig nem mindig az önfeledt, játékos szórakozásról szól, hanem a kemény, verejtékkel teli munkáról és kitartásról.

Te visszahúztál a földre, amikor túl magasra szálltam. Én viszont megtanítottalak álmodni. Megmutattad, hogyan lehet egyről a kettőre jutni, én pedig arra, megízleltettem veled az élet svédasztalát. Így megy ez a kölcsönös terelgetés évek óta és még mindig tudunk újat mutatni. Bár nem láthatunk bele, de az Élet Iskolában töltött órarendünk már be van táblázva. Anélkül tanítjuk egymást, hogy tudatos elmével tudnánk, mikor és milyen anyagot kell leadni, ám a lelkünk nagyon is ismeri a menetrendet, ezért nincs mitől félni. Nem ronthatjuk el a másikat.

Egyszerre vagyunk diákok és tanárok
a párkapcsolat rögös, de izgalmas ösvényén.

Ez nem egyenlő azzal, miszerint ravaszul és körmönfontan befolyásoljuk egymást, míg nem lesz egészen kedvünkre való a másik. Nem egy darab megformázandó agyag vagyunk egymás kezei között, hanem csiszolatlan gyémántok, amelyek némi útmutatással, de saját magukat tökéletesítik!

Hiszem, hogy még rengeteg dolgunk van és izgatottan várom, mit hoz nekünk a jövő. Mert

nem egy időszakos szaktanárra leltünk egymás személyében,
hanem az egyetlen, igaz mesterre,

aki vállalta, hogy egy élete hátralevő részében csupán egyetlen tanítványt fogad, és ő lesz majd élete főműve.

Wadolowski-Balogh Orsolya

(kezdőkép: Pexels)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük