Egy vasárnapi nap eljött az, amitől egy jó ideje félek. Csendben, békében, nyugalommal megbeszéltük, hogy ez már nem megy tovább, elmúlt a szikra, nincs érzelem a részedről.

Kemény és erős szavak egy embertől egy másik felé, akinek egy világot jelentetted. Bennem minden összetört: ordítottam, toporzékoltam volna, hogy ez nem lehet. Ilyen nem történhet meg.

Mégis mihez kezdek egyedül? A szülői háztól messze? Jött a kétségbeesés, a sírás, önsajnálat, marcangoltam a lelkem, hogy én nem voltam elég jó, nem adtam meg mindent.

Egykori közös patakunk hogy tudott ilyen gyorsan két külön folyóvá válni?

Napokig nem ettem, hiányod miatt bántottam magam, esténként vártam, hogy hazatalálsz, hosszan néztelek az ablakból. Mikor aludni tértem, a kulcsot a zárból kivettem, hogy be tudjál jönni, mellém tudj bújni.

Nem jöttél. Szívemet kitépted és közben ketté szakítottad.

Aztán az egyik reggel úgy ébredtem, elég ebből az önsajnálatból.

Igenis fel tudok állni. Erős vagyok és ha nehéz is volt hinnem magamban, de sikerült. Most már tudok mosolyogni újra. Tovább tudtam lépni és nem maradtam a múlt fogságában.

Köszönöm, hogy ezt mind megtettem velem, elengedted a kezem, mikor szükségem lett volna rád.

Köszönök mindent neked! Kívánom, hogy legyen szép életed!

H.A.

(kezdőkép: Unsplash)