Már lassan egy éve vagyunk együtt. Van, hogy hetente háromszor is jelentkezik, van, hogy két hétig nem látom, csak néha rám ír egy-egy rövid üzenetet.

Hiszen nős.

Ha nincs velem, mást ölel.

Gondoltam rá, hogy véget vetek ennek az állapotnak, de nem bírok.

Tudom, hogy ez nem jó nekem. Tudom, hogy tönkretesz engem, de nem bírok változtatni.

Gyűlölök egyedül lenni…

Sokat sírok. 

Igazi párkapcsolatra vágyom.

Olyanra, ahol a társam velem van jóban, rosszban,

ünnepeken és hétköznapokban is.

Egy közös karácsonyra vágyom, közös nyaralásra,

sima vasárnapi ebédre, esti összebújásra.

El kellene kezdenem újra randizgatni, párkereső oldalakat böngészni, de ahhoz le kéne zárnom a mostani ,,kapcsolatomat”.

De nem bírom, mert akkor megint egyedül maradok.

Ördögi kör ez.

Lassan nem bírok a tükörbe nézni, mert legszívesebben

leköpném a nőt, aki visszanéz rám.

Gyengének érzem magam. Szánalmas pótléknak. 

Oda az önbizalmam, az önbecsülésem.
Romokban vagyok.

Tisztább, erősebb napjaimon tudom, hogy minél tovább húzódik ez az állapot,

annál rosszabb lesz minden.

És nem is akarok szerető lenni. Társat akarok.

Csak nincs erőm előröl kezdeni a keresést.

Olvasói levél