Hogy miért volt szükségünk fejenként tizenkét pár cipőre? Még ha sefteltünk volna vele, vagy legalább hordtuk volna őket… de nem.
Nekünk a vásárlás élménye, az együtt, ami sokat jelentett. Az egymás és a cipők iránti szeretet ez is egyfajta érzelem.
Vannak csajos storyk, amelyek soha nem kerültek leírásra. Talán, mert benne éltünk, az volt az életünk és soha nem gondoltunk rá, hogy meg kellene örökíteni őket, hiszen itt élt minden pillanat az emlékezetünkben.
Ahogy viszont ’öregszem’, érzem, itt az ideje a visszatekintésnek, az összegzésnek: nehogy velünk ne történjen már semmi és még ami történt is, feledésbe merüljön. Nehogy ne tudjunk újra röhögni egyet, de lassan sírni, annyi kalandunk volt. Ilyen az olaszországi cipővásárlás storyja.
És még csak nem is story. Arra gondoltam valaha, hogy reklámként sütöm el, mit elbír egy Mondeo. Nem elég, hogy öt húszas évei végén tipegő nő teljes ruhatárát, amit mind egyetlen nyaraláson szándékoztunk felvenni… A hazaúttal senki sem számolt.
De még csak nem is szólt nekünk senki, hogy „Hé csajok, elég lesz az első napi fehérnemű, mert úgyis szatyorszám hozzátok haza az olasz cuccokat!” Nem. Mindenki lapult. Talán tudták. Talán álmukban sem gondolták, hogy ennyire hülyék vagyunk. Annyira hülyék, hogy az olasz út előtt még bevásároltunk: hogy legyen mit felvennünk. Mert ugye szlogenné vált, hogy nincs egy rongyunk…
Szinte váratlanul ért minket a csoda. A Mondeo? Jól bírta. Néha úgy kellett teljes – akkori csekély – súlyommal rárepülnöm a zárra, hogy az kattanjon, mert ugye: cipőt csak a dobozában szabad hazahozni, szállítani és itthon tárolni. Amelyik cipő táskában érkezik, már nem jó. Már hibás, már valahol utánad dobták, biztosan leárazták.
Az öt nő fejenként tíz párral számolva ötven cipő. De vettünk még kalapot, amiket nem tehettünk ugye a kalaptartóra, mert azt már rég kivettük, hogy beférjenek a cipősdobozok.
Övek, ruhák, bikinik, napszemüvegek. Csupa felesleges holmi. Csupa rent-a-beach, bérelhettük volna őket a strandon, vagy hagyhattuk volna ott a következő turnusnak, mert azok csak ott voltak jók. Ott mertük őket felvenni, fotózkodni, baromkodni, szex és new yorkosat játszani.
Hogy miért volt szükségünk ennyi cipőre? Még ha sefteltünk volna vele, vagy nyitottunk volna egy olasz cipőüzletet. De nem. A saját gardróbunknak volt ezekre szüksége. A saját lábaink szomjazták őket és a mi szívünk dobogott bele, ahányszor új párra leltünk: kékre, felkötősre, tűsarkúra, csizmára.
Nyáron? Naná! Téli csizma, veszkó, nyári lyukacsos, saru, minden!!! Minden jött, haza a Mondeoval és csak itt ért minket a meglepetés, amikor az éjszaka közepén síri csendben, suttogva érkeztünk ki-ki, édes kis lánylakásába: de hát ez nem is tíz, hanem tizenkettő!
Meli! Mikor került hozzám ez a kettő? Jah, amikor koktéllal a kezedben próbáltál és azt mondtad, ha a kocsi után kötöd is, de elhozod, mert neked ez mind okvetlenül kell.
Cipőmánia. Már nem tudtok megmenteni, a rabja lettem, valaha. Ma sem tudtok megmenteni, mert egyiktől sem váltam meg azóta.
Valahogy így. Nem is nagy kaland, bárkivel megtörténhet. De szerintem a 2000-es években ez meg is történt. És ki meri bevallani őszintén, hány cipőt hordott ezek közül és hány várja premierjét még mindig kibontatlanul a gardrób mélyén?
Egyszer egy „vadiúj de soha nem hordtam” – estet szervezek. Tele lesz velünk a terem, főleg, ha mind harminc párral érkeztek…
(kezdőkép: Pexels)
