A múlt elől nem futhatsz el

Inkább késő nyári, mint kora őszi idő: ideális egy sétához.

Péntek kora délután, a déli hidak felől (Rákóczi, Petőfi) északabbra ballagok a rakparton. Mindenfelé üldögélő, labdázó, bicikliző, beszélgető emberek, néhányan csak úgy simán a fűbe heveredve, pár korosodó pasi félmeztelenül sütteti magát (bár ne tennék…).

A Bálna mellett rendezett, elit kávézók sora mellett visz az utam: egy fiatal nő az étlapot böngészi, azon tűnődve, hogy ráksalátát, vagy lazacos- heringes- homáros pennét egyen-e (diéta mindenek előtt). Kávét kortyolgató, vagy a pénteki rövidebb munkanapot rosé fröccsel ünneplő HR-esek és irodisták ülnek a teraszra helyezett asztaloknál.

A Duna vize lágyan hullámzik, a nap kissé megtörten, de erősen süt…,

aztán minden előjel nélkül, meghallom azt a hangot,
ami közvetlen figyelmeztetést küld az agyamnak:
„menekülj!”

Az izmaim megfeszülnek, a lábam máris rohanásra kész, de mégis földbe gyökerezik egy másodpercre, mert a bénító, zsongító halálcsapás, a tömeg oszlató fegyver könyörtelen támadásba lendül.

Nem, nem a „Szia, uram…”,
hanem valami sokkal rémisztőbb…

Az egyik kávézó teraszán rádió szól és abban felcsendül a jól ismert refrén:
„Ya-ya-ya coco jambo, ya-ya yeah Ya-ya-ya coco jambo, ya-ya yeah”

Csetnegi László

(kezdőkép: Unsplash)

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük