Tündérmese. Összeköltözés, házasság, gyerek. Így indult, de pokol lett belőle.
Hűtlenség. Ekkor törte meg a férjem az én mesebeli életem. Sírás, fájdalom, düh, megalázás. Szerettem, gyűlöltem, de mégis mellette maradtam.
Hiba volt, akkor még nem tudtam,
hogy ezzel mekkorát ártok magamnak.
Itt a gyerek, alázatosnak kell lenni – mondták. Nem bocsájtottam meg neki, ezzel éltem együtt.
Nem voltam boldog,
nem tudtam évek múlva sem az a boldog, mindig nevető nő lenni aki voltam. Tudta. Szüneteltünk, majd újra együtt voltunk, de én már csak úgy kelek fel reggel, hogy csak vagy mellettem, elmúlt a szerelem, megszoktalak.
Képtelen vagyok már így élni, nem erre vágyom.
Adj időt – mondta. Belementem. Tudtam, csak az időnket húzzuk ezzel a semmiért,részemről legalábbis. Egy reggel, mikor felkeltem, úgy gondoltam, regisztrálok egy közösségi oldalra, ismerkedés, beszélgetés, nővel, férfivel egyaránt. Nem a társkeresés volt a célom és nem is megcsalás.
Hamar megelégeltem, hogy minden második üzenetben az állt: szia, hogy vagy, kaphatok pucér képet? Csak meredtem magam elé, hogy de hát én nem valami kéj oldalra regisztráltam!
Arra készültem, hogy törlöm magam, amikor bevillant egy értesítés.
Rám írt egy kedves udvarias férfi.
Hogy vagy? Mi járatban itt fent? Meglepődtem, hogy a szép szemed dicséret után nem a pucér képes sablonszöveg jött, majd folytatta: Ő is törölni szeretné az oldalát, írjam meg a teljes nevem, majd rám keres facebookon.
Belém hasított a tudat, hogy
bár meséltem neki, hogy van egy gyerekem,
azt viszont nem, hogy még férjnél vagyok.
Áhh, ez nekem nem fog menni! Ugyanakkor nagyon szimpatikus, más mint a többi. Nincs mese, erőt vettem magamon: A teljes nevét én tudtam és ez a bizonyos oldal törlése után felkerestem. Megörült, azt írta: már azt hitte, el fogok tűnni örökre, hogy talán valami elriasztott benne.
Dehogyis – írtam. Van valami. Csak úgy oda böktem: Férjnél vagyok.
De nem boldog. – írtam tovább. Megértem, ha nem szeretnél megismerni már, hiszen ez nem helyes, mármint az én részemről.
Ne legyél negatív – jött az üzenet. Éreztem egy kis csalódottságot benne.
Ugye el fogsz válni?
Könnybe lábadt a szemem.
Igen, el akarok –írtam.
Nem szabott időt, bár tette volna. Féltem.
Itt a lehetőség, térj magadhoz! Amit szerettél volna, aki valójában vagy, itt van, ne hagyd elveszni! Jöttek sorban a gondolataim…
De mégis valami fogta a kezem.
Nem a férjem, csak a megszokott savanyú, keserű életem.
Miért nem engedi el a kezem? Én menni akarok, de nem hagyja!
Elég jó leszek neki? – szólt a belső énem. Mi lesz, ha nem leszek elég jó, megszeretem és újra jég lesz a lelkem, amit ő már felmelegített?
Írtam neki erről, türelmes volt, de már kissé hitetlen is. Kezd nem hinni bennem, hiszen 3 éve kezdődött…Egy nap írtam neki:- Hogy vagy, mi van veled? -Jól vagyok, és te?– jött a válasz. – Én is…
Majd hozzátette: – Megkérlek, már csak akkor keress fel, ha a valódi önmagadat tudod adni.
Megviseli, nem mondja, de érzem az írásból.
Azóta az ő kedves szavaival fekszem és kelek, elmosolyodom, melegség önt el.
Már tudom: ő kell nekem!
Összeszedtem az erőm és már lépek, véglegesen.
Ha a boldogság kopogtat az ajtódon, ne félj kinyitni!
Ajtófélfástól nyisd ki neki,
mert oly kevés az idő!
Saci
(kezdőkép: Unsplash)
