A kavicsbogár – A labdaszedők és a Fenekő

Ha nem volt túl meleg, és az eső sem esett, a gyerekek a terasz előtt, vagy a csónakmóló melletti gyepfolton tollasoztak. A nedves réten nem lehetett, mert ott combig ért már a fű.

Milka cica volt a bíró: hajszálpontos szemmértékkel állapította meg, hogy a leeső labda melyikükhöz van közelebb. Miután megszületett a döntés, hogy kié a pont, és ki adogat, Dongó kutya vitte helybe a labdát. Miután kettőt szétszaggatott, a harmadikat már csak úgy kaphatta fogai közé, ha megígérte, hogy nem rágja le róla a tollszoknyát.

Előfordult, hogy a tollaslabda fennakadt egy fa vagy egy bokor ágai között, és Dongó nem érte el, akárhogy ugrált. Ekkor ádáz vetélkedés alakult ki annak irányában, hogy ki legyen a pót-labdaszedő. Bog villámgyorsan a lomb közé tudott zizzenni, főleg, ha a csiga éppen nem csimpaszkodott rajta. Azonban Csiguli mozgékony izmainak, tapadós haslábának segítsége nélkül olykor hiába bökdöste a játékot, az még inkább beleszorult az ágvillába. Ilyenkor mégis a hátára kellett vennie a fontoskodó csigát, aki élvezettel követelte ki minden alkalommal, hogy a kavics igenis kérje az ő segítségét. Ezzel azonban értékes másodpercek teltek el, ami alatt Milka bőven felmászott akármelyik fára, bekúszott bármely bokor alá, és megkaparintotta a tollast.

Az is megesett, amikor a kikötőnél játszottak, hogy a labda átrepült a móló felett, és a part vizes homokjába esett. Ilyenkor mindannyian lezúdultak a vízhez, és tapicskoló lökdösődés kezdődött. Végül mindenki sáros lett, még a finnyásan utolsónak leballagó Milka cica is. Legalább volt miért fürödni, mármint a többieknek. A macska inkább megvárta, míg a száradó homok lepereg róla, és finoman érdes, selyemsonka-színű nyelvével kifényesítheti vattapuha bundáját.

Egyetlenegyszer fordult csak elő, hogy a parti rohamban Milka volt az első, de szegény azt is nagyon megbánta. Amint leérkezett, valami gyönyörűt fedezett fel a víz mellett. Farkincája végét rezegtetve megtorpant, hogy megcsodálja, de a sarkában loholó, mit sem látó Dongó felborította. Sebi keresztülesett a két összegabalyodott állaton, Virág pedig rájuk lépett. Miután feltápászkodtak, tátott szájjal bámulták a hirtelen támadt szépséget. Még a sokat látott Bog is elámult.

A homokon több tucatnyi pillangó illegett-billegett egy csokorban. Szomjas káposztalepkék voltak. Hetek óta egy csöpp eső sem esett, és este-reggel harmat is alig képződött már a növényeken. A lepkék a nedves homokszemek közé dugdosták órarugóként tekeredő, kunkori szívókájuk végét, és finoman, mintha egy óriási virág tányérján tapogatóznának, szürcsölték az ásványokban dús vizet. Egymást udvariasan kerülgetve keresték a nem túlzottan száraz, de nem is túl nedves foltokat, közben folyvást zajlott köztük a lepke-pantomim. Szárnyaik felső oldalát fehér, az alsót citromsárga hímpor púderezte. Ahogy nyitották-csukták őket, úgy villogott felváltva a két szikrázó szín a homok barna háttere előtt. A tündéri látványt a szárnyacskák kormos csúcsa és egy-egy fekete pöttye tarkázta még vidámabbra.

Dongó felnyüszített örömében, és Virág tudta, hogy ez mit jelent.

– Marad a kutya! – suttogta a vezényszót, de már hiába. A fekete szőrgombóc az ittasan is illedelmes vendégsereg közé gurult, és szétrebbentette őket. A rögtönzött vízparti partinak ezzel vége szakadt, még mielőtt a rövidlátó csiga egyáltalán észbe kapott volna, így aztán szegényke lemaradt a látványosságról. Amíg a többiek lemosták magukról a homokot a tóban, Milka cica elmesélte neki.

Másnap reggel Virág azzal a meglepő hírrel állított be Sebiékhez, hogy Papó nem ment horgászni.

– Talán beteg? – aggódott Bog.

– Talán csak megunta a horgászást. – vigasztalta Sebi.

– Akkor beteg! – szögezte le Bog.

– Semmi baja – nyugtatta meg őket Virág – de azt mondta, ma reggel nincs hal.

– Kifogytak a tóból a halak? – ijedezett Milka, és önkéntelenül a rét felé pislantott.

– Biztos átköltöztek a fűbe. – vigyorgott Dongó, és pimaszul kiöltötte a nyelvét.

Milka mohó szenvedéllyel szerette a halakat, akármennyit meg tudott volna enni belőlük. Tudta, hogy a kiskutya tréfál, mégis önkéntelenül a rét felé iramodott. Farkát magasra tartotta, mint egy áramszedőt. Több se kellett a kutyának, rögtön utána vetette magát, pedig a farkinca gazdája néhány méter után megtorpant, és visszafordult.

Milka ugyanis nem szeretett a kutyával fogócskázni, mivel a fogócska mindig verekedésbe torkollott. Utált verekedni is, mert ugyan Dongó nagyon ügyelt, hogy a játékos harc közben kicsiket harapjon, a sok kicsi mégis sokra ment. Milka végül mindig kijött a béketűrésből, és keményen megkarmolta kutyabarátja medvecukorként csillogó orrgombját. A vérző orr tulajdonosa ilyenkor sírva ment panaszra Virághoz, aminek pedig szidás lett a vége. Hiába kapták mindketten, Milka cica sokkal inkább a szívére vette. Dongót sosem tartotta vissza sem a karmolás, sem a szidás lehetősége, és csalódott volt, hogy nincs bunyó.

Most, hogy elindultak kideríteni, mi dolga van Lestyán bácsinak az ő rétjükön, a kiskutya hamar megvigasztalódott. A füvek miniatűr dzsungelében pezsgett az élet, Dongó pedig imádott megmártózni benne. Pontosan úgy ugrándozott, mintha a tó partközeli, sekély vizét fröcskölné, itt azonban vízcseppek helyett rovarok százait verte fel. Szöcskék, sáskák, apró kabócák szökdeltek mindenfelé. Néha elégedett kaffantással lenyelt közülük egyet-egyet, mintha csak a tó vizét kóstolgatná. Mivel előző nap nem kaphatta el a pillangókat, dupla lelkesedéssel vetette magát a legkisebb legyecske után is.

A gyerekek öles léptekkel haladtak, hogy lábszárukat minél kevésbé kaszabolja össze a sok fűrészes levélszél, drót vékonyságú inda és szár. A legnagyobb mogyoróbokor árnyékából feléjük kéklett Papó kockás inge. Csak nem szed mogyorót, ilyenkor?

– A legbutább mókuskölyök is tudja, hogy az idei mogyoró még zöld, a tavalyi maradék pedig már csak üres héj! – ingatta a fejét szakértő módjára az egykori mókuskislány.

– Hát persze. Egyik felét te etted meg, másik felét a kukacok. – szemtelenkedett Sebi.

– Dehogyis szedi a mogyorót! Le akarja vágni a füvet, és kaszát élesít! Látom a kezében a fenőkövet. – érkezett Bog tárgyilagos tudósítása a magasból.

– Tyű! A Fenekő is olyan vagány, mint te vagy? Feltétlenül meg akarok ismerkedni vele! – lelkendezett Csiguli.

– Fenemód süket vagy! Nem is tudom, minek cipelem folyton azt a súlyos feneködet. – zsörtölődött a csigával Bog, de titokban mulatott rajta. – Nem hinném, hogy egy igazi kavicsbogár megengedné, hogy kaszát fenegessenek a hátán!

Az előző rész itt olvasható >>>

Kartali Zsuzsanna

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük