Anyu, aki sokat segített Sebiéknek Matyi szajkó felnevelése idején, a kiskecskével kapcsolatban is rengeteg jó tanácsot adott. A gyerekek csodálkoztak, könyvtáros létére hogyan lehet olyan ügyes az állatgondozásban.

– Sokféle kedvencem volt gyerekkoromban – mondta Anyu. – Mindegyik tudott meglepetést szerezni, de tőletek is sokat tanulok ám!

Sebinek és Virágnak mesélt néha az állatokról, amelyeket közelebbről is megismert. A kisszajkó egyik kedvencéről, a lisztkukacról például egy megtermett, aranybundás pók, Amanda jutott eszébe. Matyi másik fióka-kori csemegéje, a giliszta pedig Kleofásra, a zöld varangyra emlékeztette.

– Amandát Anyu egy barátjától kaptam ajándékba, amikor még egyetemre jártam. A pókot persze nem lett volna szabad elhozni a messzi Hortobágyról, de már nem tudtuk visszavinni, így hát a délelőtti tanórákon Amanda is részt vett. Aznap feltűnően könnyen találtam ülőhelyet magamnak az előadóteremben.

Amanda, a termetes szongáriai cselőpók egy uborkásüvegben lelt otthonra az íróasztalom sarkán. Az üveg aljára rétegzett puha, aranyszínű homokban, a maga vájta, pókfonallal bélelt járatban üldögélt naphosszat. Amikor a benyújtott lisztkukacot átvette, nyálcseppet hagyott a csipesz hegyén. Az üvegbe benyújtott golyóstoll végétől sem ijedt meg. Csáprágójával körülfogta a toll nyomógombját, és játékosan birkózott vele, amíg csak el nem fáradt. Akkor aztán sarkon fordult, és kuckójába bújt. Ha megkocogtattuk az üveget, csak kilesett a járat selyemajtaján, majd újból az otthona mélyére húzódott, ahonnan nem lehetett egyhamar újra előcsalni. Kényelmes, de talán kissé unalmas élete volt.

Egy nyugalmas délelőtt azonban felderítő hangyacsapat járt az íróasztalon. A bátor pók hiába hadakozott ellenük, erős csáprágói között akadálytalanul áthatoltak az apró megszállók. Legyőzték, de csak az egyik lábát tudták elcipelni zsákmányként. Este, amikor hazaértem, egy üres gyógyszeres üvegcsébe tettem az elpusztult gyönyörű pókot, hogy emlékül megőrizzem. Ezt írtam az üveg címkéjére: SOK LÚD DISZNÓT GYŐZ.  

– Ma is megvan még ez az üvegcse? – kérdezte Virág borzongva.

– Igen. Valahol a padláson egy kartondobozban, a szüleim házában. Amikor elköltöztem, odakerült a diákkori dolgaimmal együtt. Egyszer talán előkeressük, jó? – fordult Anyu Sebihez. – Bizonyára a varangyos kövem is ott rejtőzik valahol…

– Jaj, a Kleofás-kő! – örvendezett Sebi. – Virág még nem is hallotta a történetét!

A két gyerek közelebb húzta a székét.

– Egyszer a barátaimmal a Balatonnál táboroztunk – emlékezett Anyu. – Táborbontás volt, rohanni kellett a vonathoz. A beton talapzatú, vasvázas sátrak egész nyáron megbízható lakóhelyül szolgáltak nemcsak az embereknek, hanem egy sereg apró állatnak is. Amikor mi, utolsó táborozók lebontottuk a ponyvafalakat, az állatok vonakodva távoztak rejtekükről. Volt köztük egy körömnyi kisbéka is. Az apró zöld varangy, mint egy terepruhája álcázó erejében bízó miniatűr felderítő, halált megvető bátorsággal lapult bele az utolsó sátorponyva ráncába.

– Egy igazi katona a végsőkig kitart! – üzente a békácska eltökélt arca, amikor márványozott hasát és térképmintás hátát megcsodáltuk. Csak a rend kedvéért kapálózott egy kicsit, miközben egy kiürült, eldobható műanyag gyümölcsös dobozba csuktuk. A doboz lyukacsos falán át kapott levegőt, és a földieper-csumák nedvesen tartották. Nem is esett baja annak dacára, hogy a dobozban felejtettük. Ki akartuk ugyan borítani a dobozt a tisztás szélén, majd a dobozt a szelektív konténerbe dobni, de a sietségben a béka az útravalós szatyorba került, és ott is maradt.

A békás doboz a vonatút kellős közepén bukkant elő. Először kinevettük a marcona képű apróságot, aztán aggódni kezdtünk érte. Mi lesz vele a nagyvárosban? Nem pottyanthatták ki út közben a vonatablakon!

Én, a kis varangy megtalálója és dobozban felejtője vállaltam, hogy legkésőbb jövő tavaszig gondoskodom róla. Hazaérve egy használaton kívüli terráriumban helyeztem el. Ebben leveles ágak és gyökeres fűcsomók boltívei alatt bujkálhatott a kis zöld varangy, vagy ha kedve tartotta, üldögélhetett a középen elhelyezett lapos kavicson. Itt tálaltam fel neki kistányéron féreg- és rovardiétáját, és ezen kapta a napi vízpermet-fürdőt is.

A béka hamarosan elfelejtett terepruhás katona módjára kúszni. Ehelyett peckesen vonulgatott föl és alá csepp birodalmában, mintha erdei felderítőből hirtelen kémfőnökké, vagy egyenesen uralkodóvá léptették volna elő. Ifjontian lapos kockahasa helyére kackiás pocakot növesztett. Izmosan lüktető torkát hamarosan puha toka fedte el. Körömnyi termete csaknem akkorává hízott, mint trónusa, a zsemle méretű kő.

– Szent Kleofás, te megint nőttél! – üdvözöltük őt minden alkalommal. Ez is lett a neve: Kleofás, de „te megint nőttél” nélkül.

A béka a komolykodó Kleofás nevet aranyszínű szemeivel pislogva vette tudomásul. Elégedett ducisága akár méltóságteljes is lehetett volna, ha nem pislant időnként olyan viccesen nagyokat. Mintha ő lett volna az elátkozott királyfi, aki kút helyett egy nagy kancsó finom limonádéba esett. Kihúzta a királylány, de a meglepett béka nem tudja, csókot kérjen-e tőle, vagy inkább még egy kortyocskát. Legjobban egy szép, kövér gilisztára vágyott pedig, kapott is belőlük szép számmal.

A gilisztát nyeldekelve aztán még erősebben pislogott, hogy a szájpadlásán át a szájába dülledő szemgolyói segítsenek gyomrába tuszkolni az izgága csemegét. A giliszta így is gyakran visszakapaszkodott, és előtekergett a békaszájból. Ilyenkor Kleofás a mellső lábait is segítségül hívta, és ujjaival gyömöszölte vissza a kukacot, mintha spagettit falna.

Persze néhány gilisztának végül sikerült meglógnia. Amelyik befúrta magát a kő alá, az megmenekült egy időre, de ha előmászott, bármikor újra eledellé változhatott.

Elszállt az ősz. Talán a terráriumból is látszó égbolt színének ólomszürkére változása okozta, talán a nappalok rövidülése, talán más: Kleofás hirtelen elvesztette az étvágyát. Elhatározta, hogy kedvenc lapos köve alatt hajtja téli álomra a fejét. Addig-addig emelgette, amíg a kő nekikoccant a terrárium falának, és megrepesztette.

Felhívtam az egyik természetvédelmi egyesületet, ahol azt tanácsolták, hogy a várost szegélyező erdő mellett engedjem el a kis erőművészt. Úgy is tettem.

A repedt terrárium a kővel együtt a pincébe került. A fűcsomók és leveles ágak lassan megsárgultak, majd megbarnultak odalent, de nem száradtak ki teljesen, a varangy olyan sokszor kapott éltető zuhanyt, amíg a terráriumban lakott.

Amikor a tavaszi nagytakarítás során felemeltem a követ, számos jól táplált, elégedett giliszta tekergőzött alatta. Hála Kleofásnak, kellemesen átteleltek.

Kartali Zsuzsanna

Az előző rész itt olvasható >>>