A kavicsbogár – Súlyos pihék

Sebi sajnálta, hogy balesetet okozott. Már elfelejtette, hogy valójában Bog terelte el a figyelmét, a kavicsbogár pedig nem sietett emlékeztetni rá. Ehelyett az öreg gerléket próbálta csitítani, ami főként Gergelyre fért rá.

Látszott rajta, hogy nagyon a begyében van az eset.

Látod, már kutya baja a kicsinyednek. Nem mondtátok még neki, hogy veszélyes dolog az út közepén eszegetni? Ez a fiú itt tényleg rendes gyerek, és szeretne segíteni nektek. Szívesen összeszedi a magokat, és leszórja egy kicsit távolabb, ahol biztonságosabban fölcsipegethetitek. Rendben?

Turbolya csak most vett tudomást Sebiről, aki készségesen el is kezdte tenyerébe szedegetni a rizsszemeket, hogy az árok egy kopasz foltján biztonságosan terítsen meg belőle a begyeseknek. Az irigy kisgerle egy pillanatig verekedést fontolgatott, de mivel annyi tapasztalata már volt, hogy nála nagyobbakkal nem jó kikezdeni, taktikát váltott. Sebi mellé totyogott, és ártatlan képpel a tenyeréből próbált gabonaszemeket csenegetni. A két öreg, látva, hogy csemetéjük milyen veszélyes botorságot művel megint, szintén Sebi felé aprózta lépteit. Egyikük sem vette észre a közeledő teherautót.

Félre, mindenki! – sikította Bog az utolsó pillanatban.

A három gerle felrebbent, Sebi az út szélére ugrott, a kocsi elzúgott mellettük.

Az újabb ijedelmek sikeresen elfeledtették az öreg gerlékkel a kerékpár-balesetet. Újra csakis a gabonaszemekbe bolondult Turbolya körül toporogtak. Mindketten egyszerre beszéltek hozzá. Tub Ica az emberek, Gergely a teherautók veszélyességét ecsetelte a begyét tömő fiókának.

Sebi várt még egy darabig, talán Bogra, hogy tolmácsoljon, talán a madarakra, hogy odafigyeljenek rá. Végül aztán, hogy hiába várt, vállat vonva nyeregbe ült, és elkarikázott.

Kösz, hogy figyelmeztettél a teherautóra – szólt fel az újra áttetszőn lebegő Bognak.

Nem is tudom, hogy maradtál eddig életben nélkülem – nagyképűsködött a kavics.

Sokkal unalmasabban! – kuncogott a gyerek.

A kalandos bicikliútról hazatérve Sebi a kertkapuhoz vezető, kövezett keréknyom szélére guggolt, és a pitypangleveleket kezdte tépdesni. Előző este kérte meg erre Anyu. Tövestől kellett volna kihúznia a kocsibeállót egyre inkább elfoglaló gyomnövényeket, amik karógyökerükkel makacsul lecövekelték magukat. Ragaszkodtak a betonlapok között szívós türelemmel megszerzett helyükhöz. A köveken és a többi gyomon kívül egymással is küzdöttek, mert mi tagadás, elég sokan voltak.

Sebi tudta, hogy ezzel csak plusz gyomlálni valót csinál magának, mégsem tudott ellenállni a borzas sárga virágokból fejlődő légies, fehér gömbök csábításának.

Szétfújta a pitypangbóbitákat, mint egy óvodás,

a szemtelen, apró ejtőernyők serege pedig gondoskodott arról, hogy a velük utazó hegyes kis magvak java része a földbe jusson. Ha pedig egy ilyen jelentéktelen, látszólag gyámoltalan magocska egyszer a talajba fúródott, vagy akárcsak egy incifinci repedésbe, akkor bizony az első adandó alkalommal könyörtelenül ki is csírázott. Az apró, zöld levélrózsákat nem mindig sikerült Sebinek gyökerestül kirántania. Egy hét múlva már olyan volt a kocsibeálló, mintha ki sem gyomlálták volna, sőt, úgy tűnt, mintha a pitypang vészhelyzetben még inkább rákapcsolna a termőre fordulásra. A kitaposott helyeken nem vesztegette az időt húsos levélkaréjok, szívószál méretű szárak növesztésére. Beérte pár pirinyó levélkével, és alig egycentis száracskáin máris ott vigyorogtak a kócos pitypangvirágok, mint megannyi kaján napocska.

A virágok és bóbiták aznapra elfogytak, a kimosott tejfölös vödör pedig megtelt szárakkal, levelekkel. Sebi a derekát ropogtatva feltápászkodott, és óvatosan megrázogatta a kis fehér edényt. Bog azt hitte, észrevétlen maradt, amikor fél órával ezelőtt láthatatlanul a vödör aljára ereszkedett, pedig Sebi nagyon is jól látta őt. Nem árulta el az eltűnőképességére hiú kavicsnak, hogy a levegő egy kissé kidomborodott ott, ahol Bog éppen NEM látszott. Most azonban hiába rázta meg Sebi a vödröt, a kavicszörgés elmaradt. Bog jól befúrhatta magát a levelek közé, gondolta a gyerek.

A kert leghátsó sarkában komposztkupac terpeszkedett. Oda borította a zöldet, a pitypang közül kibukkanó féldiónyi fehérséget pedig szórakozottan kicsippentette, és zsebre dugta. A vödröt az elhagyatott homokozóba vágta. Csepergett az eső, ami jó indok volt abbahagyni a gyomlálást, de egyelőre nem akaródzott visszamennie a házba. Bár az imént egyetlen szemfoltot sem látott a kavicson, úgy gondolta, felébreszti, és haditanácsot tartanak. Beletúrt a zsebébe.

Itt a radír, a kulcskarika, egy papírzsepi… juj, mikor raktam bele használt rágót?

Sebi tovább kotorászott Bogot keresve, de a gesztenyés domborulatnak nyoma sem volt. Kiszedte a zsebkendőt, hogy legalább a kellemetlen rágógumitól megszabaduljon, de nem jutott el vele a kukáig, mert meglepetésében rögtön a fűbe pottyantotta.

A papírcsimbókból egy döbbent és bosszús csiga bukkant elő!

Sebi a kis puhatestűt kapta fel a kavics helyett.

A csiga aztán megpróbált a nadrágzsebből kikecmeregni, és beletapadt a zsebkendő puha, szakadós papírjába. Végtelenül undorította az ő kényelmes, csillogó nyálkáját felszívó undok alattomosság. Tehetetlennek érezte magát, s mint ilyenkor mindig, duzzogva visszahúzódott házába. Oldja meg a probléma saját magát! A csigaház bejáratát habfehér papírfodrok keretezték.

Sebi próbálta megszabadítani a csigaházat a zsebkendő ázott maradványaitól, de azok folyton beszakadtak. Kíváncsi volt, hogy mit csinál ilyen helyzetben egy csiga, ezért letette egy betonlapra, hátha kimászik. A csiga is nagyon szerette volna tudni, mi most a teendő. Vártak.

Nem látták, hogy a homokozóba dobott tejfölösvödör lassan felemelkedik, és az esőmaszatos égen árnyék nélkül föléjük lebeg. Szájával lefelé fordulva közlekedett, mint egy rosszul megépített ufó, aztán: PANG! Közéjük csapódott a betonra.

– ÁÁÁ! – ordította Bog.

– Ááá! – kiáltotta Sebi.

– Áááh. – mondta a csiga.

A kavics kissé kótyagosan kiszédelgett a vödörből, hogy megszemlélje a hatást. Éppen valami fölényes megjegyzésre készült az ijedős emberekkel kapcsolatban, amikor Sebi fölkapta a vödröt, villámgyorsan leborította vele Bogot, és ráült. Arca ijedt sápadtról mérges vörösre változott. Pár másodpercig semmi sem történt, majd a vödör lassan emelkedni kezdett. Kissé a fiút is megemelte, majd kiszabadult a feneke alól. Sebi elkapta a vödör peremét, erre a kavics elengedte magát, és nagyot koppant a gyerek homlokán. Sebi hagyta, hogy a földön is koppanjon, bár tudta, hogy nem fáj neki. Egy kissé megharagudott.

– Annyi eszed van, mint egy… mint egy… csigának! – förmedt rá a kavicsbogárra. – Miért csináltad ezt?

Bújócskázni akartam. Azt hittem, majd megkeresel, de te más szórakozást találtál.

Véletlenül egy csigát raktam zsebre helyetted, és most nézd meg, mi lett szegénnyel! Egyébként pedig meg sem ijedtem.

Na persze, örömödben üvöltöztél.

– Ahogyan te is.

Én csak meg akartalak ijeszteni.

Én is!

– És én is! – jelentkezett egy tompa hang a csigaházból.

Mindketten rámeredtek, aztán kitört belőlük a kacagás.

Kartali Zsuzsanna

Ez előző fejezet itt olvasható >>>

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük