A láthatatlan ölelés

Egy ideje készültem erre a találkozóra. Három hete még hivatásos Búvár Kund lehettem volna, annyit sírtam, életem csalódásai miatt.

Kissé kongva bár, de törve nem, várom a karácsonyt. Várom, igazán szívből. Talán minden nehézség ellenére nekem azért könnyebb ez az ünnepvárás, mert van egy gyermekem.

Olyan gyermek az én fiam, aki azért hisz a csodákban, mert ő maga is az, és ott a szívében él még a csoda. Az a csoda, ami felnőtt korunkra sokakból kihal, vagy kivész a mindennapok szürkeségében.

Hónapok óta megbeszéltük, hogy találkozunk. Kissé mindig feszengve készülök az ilyen hivatalos találkozókra, ilyenkor izgulok azon, hogy megfelelő-e a megjelenésem, a fellépésem. Tudod, biztos te is feszengsz egy kicsit, az ilyen félhivatalos találkozókon, akárhogy is kedveled az illetőt, vagy érzed úgy, hogy ő is kedvel téged.

Szóval kissé izgulósan, hogy odaérjek időben, mert ha én elindulok valahova, és időre kell érkeznem, akár UFO vagy egy szimpla Armageddon is megtámadhatja kicsiny Planétánkat, hogy én tutira elkéssek.

Mégis a szinte már várt katasztrófa nem történt meg, időben odaértem, s ő már a sarkon fülig érő mosollyal üdvözölt, integetett, pedig táska és szatyor is volt nála rendesen. Valahogy áradt a pozitív érzés felém.

Bekuckóztunk, beszélgettünk jelenről, múltról, szakmáról és a megélt írói válságaimról. Mert azt senki ne higgye, hogy az, aki írásra adja a fejét, úgy ébred, és úgy fekszik, hogy ő mindent papírra vet, és azonnal jól fogalmaz, és a publikum lelkesedésének töretlensége felől is nyugodt. Oké, biztos vannak ilyenek, ők nagyon szuperek lehetnek, vagy csak jól palástolják azokat a félelmeket, amik aztán az úgynevezett írói válságokhoz vezetnek.

Nekem is volt egy ilyen válságom, pont egy éve, azt hittem, soha többé egy szót sem fogok tudni leírni, és ha le is írom, nem kell az senkinek. Nem olvassa majd senki sem.

Akkor még félszegen beszéltem neki erről. Nem is voltam benne biztos, csak reméltem, hogy megért. Sosem vártam megértést senkitől, talán ezért is kapom meg oly ritkán. Pedig vágyom rá, de az nem egyenlő azzal, hogy el is várjam azt. Nem tudok követelőző lenni.

Most is szóba jött a válság, hogy az a magabiztosság, amit talán nekem tulajdonítanak, tavaly ilyenkor szertefoszlott az önbecsülésemmel együtt. Nagyon figyelt minden szavamra, már ez olyan jól esett, hogy a saját életem adta drámáim miatt, kissé kongva, meghallgatást kaptam tőle.  És megkaptam a vágyott megértést is, ott minden pillantásában, és kimondott/kimondatlan szavában.

Magamban olyan hálát éreztem, amit talán az útszéli árva érez, amikor végre van nála annyi pénz, hogy a vágyott ropogós kiflit megvehesse. Ott hirtelen ezt szavakban ki sem tudtam fejezni, csak annyit rebegtem el, hogy „köszönöm, hogy itt lehettem, hogy kellek, kellenek a szavaim, az írásom!” –ennyit tudtam mondani, míg ő látatlanul megölelt a szemeivel, az egész lényével.

Elővett egy szürke dobozkát, oldalán szívekkel, piros masnival átkötve. „Nem sírhatsz!” –parancsoltam magamra.

Az a hihetetlen jó érzés, amikor szomjazol a megértésre, arra a szeretetre, amiről már elhiszed, hogy nem is érdemled meg talán, akkor valaki, akit ismersz, megadja neked. Kérés nélkül, szavak nélkül.

Nagyon kellett nekem ez a láthatatlan ölelés. Köszönöm az idei karácsonyom egyik legszebb ajándékát. Feltöltve, és végre olyan mosollyal mehettem haza, amit nem én adtam, hanem nekem adták. Nem kértem, de vágytam, s nekem adta, mert nekem szánta.

Köszönöm.

PinkAnyu

(kezdőkép: Unsplash)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük