Nem

Néha olyan nehéz kimondani, hogy az ember szíve majd megszakad bele…

Mondhatjuk mi, hallhatjuk mástól, sokszor egy egész világ omlik össze e szócska hallatán.

Ha viszont mégis igent mondunk, annak érdekében, hogy ne romboljuk össze azt a világot, eszünkbe sem jut, hogy ez rosszabb nekünk… Hordozzuk a nemet magunkban, sok esetben hosszú időn keresztül, megkeserítve ezzel az életünket.

Egy ideje én már megtanultam a leckét, ma már tudom, hogy mekkora áldás lehet a nem, és nem hiszek már az álságos, tartalmatlan igenekben.

Igen, igen, igen, mondtam régebben mindenre, szinte erőn felül, botor módon, abban a hiszemben, hogy így majd jobb lesz nekem is… De az esetek többségében csak a kihasználtság szintjéig juttattak, álságos jutalom-morzsákat kaptam értük cserébe. 

Mondják, hogy az ember végzete a jelleme.

Nem ment könnyen, de ideje volt magamra találnom.

Jó ezt megélni, hogy elfogadom és szeretem önmagam…

Az elhivatottságom engem jellemez, és nem rakom teherként másra, csak egy tükröt nyújtok, egy lehetőséget, hogy belenézhessenek.

Már nem rakom senkire teherként a szeretetemet, csak sugárzom a magamét, és van tartásom elfogadni az elutasítást.

Nem alázkodom és nem könyörgök. Más szekerét csak addig tolom, míg azt együtt toljuk.
Örömömet lelem közös igenekben, de határozott a nem részemről, ha úgy látom jónak.

E két rövidke szó felemelhet, sárba is taposhat, de tartást ad, ha eljutunk odáig, hogy

őszintén, bátran, következetesen használjuk őket.

Edit

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.