Tudunk még jól beszélgetni?

Szavakkal dolgozom, ezért gyakran azt képzelem, hogy valamennyire értek hozzájuk.

Azzal is sűrűn áltatom magam, hogy íróként és egy kiadó munkatársaként, nagyjából fel tudom mérni, miként is hatnak a mondatok.

Mégis hajlamos vagyok néha azt gondolni, hogy a szavakat már nem vagyunk képesek úgy használni, mint régen. Talán már nem is akarjuk.

Vajon tudunk még jól beszélgetni,

vagy ez egy már egy kihalóban lévő, különleges tudomány,

amire csak néhány ősöreg emlékszik, és műveli?

A huszonegyedik század a mellébeszélésről szól, tartalmatlanul szövegelő szónokokkal Dunát lehetne rekeszteni.

A bullshitelés képessége lassan fontosabb tudás lesz egy munkahelyen, mint hogy van-e az illetőnek nyelvvizsgája vagy szakmai tapasztalata.

Igazi beszélgetésnek, meggyőző előadásnak tűnő szavakból szőtt üres felhők vesznek körül minket mostanában, és mi ártatlanul belélegezzük őket, akár a szmogot. Talán már fel sem tűnik nekünk, hogy nincs bennük valódi szenvedély és érték.

Legyen az egy baráti csevej vagy munkahelyi párbeszéd, a mondanivalónk felvizezett, nem rakunk mögé hitet, meggyőződést és valódi figyelmet. A kommunikáció híg fröccsei ezek, melyek híján vannak mindenféle íznek és aromának.

Éppen ezért, ha netán mégis egy igazi beszélgetésbe csöppenünk,

először talán meg is lepődünk.

Furcsa lehet az a hirtelen odafigyelés, zavarba hozhat az erős koncentráció, melyet nem apróz el semmi, nem válik kásássá, felszínessé.

A tökéletes fókusz, amikor nemhogy telefonnal nem babrál valaki, és végre a szemünkbe néz, hanem egyenesen a lelkünkbe bámul.

Pedig érdemes keresni az ilyen beszélgetéseket, muszáj így kommunikálni, ha ép kedvvel és ép szellemmel akarunk megmaradni az elkövetkező évtizedek mind inkább elidegenedő világában.

Azért, hogy úgy élhessünk, hogy valódi figyelmet

adunk és kapunk a mellettünk élőktől.

Hogy úgy élhessünk, hogy akár a legképtelenebb helyzetben is tudunk hatni a leglehetetlenebb emberre is.

Hogy úgy élhessünk, hogy tudunk hinni a szavaink erejében. Mert azoknak a szavaknak még marad ereje, hiszen van elég lélek, amiből tudnak táplálkozni.

Mit képzelhetett például vajon az az állatkerti igazgató 1988-ban, aki Belgrádban az egyik elszabadult csimpánza után mászott a tetőre, mellé kuporodott, majd elkezdett a majom lelkére beszélni, hogy jöjjön le onnan?

Mit gondolhatott az állatról, a saját szavainak az erejéről, és a tiszteletről két élőlény között? Emberszámba vett egy állatot? Vagy csak egy helyzetet kezelt igazi emberként?

Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, pontosan mi járt a fejében. Egy valami azonban bizonyos:

olyan jól beszélt az állathoz, hogy a csimpánz nemsokára megmozdult,

lement a tetőről, és beült vele a kocsijába.

Ez a férfi hitt a szavainak az erejében, talán mert azokban a szavakban még tényleg volt spiritusz.

Nem híg löttyel kínálta meg a másikat beszélgetés gyanánt, hanem belsőjének esszenciáját, sűrű párlatát adta neki.

A kérdés tehát, hogy lehet-e még így beszélgetni?

Ilyen lehetetlennek tűnő, mesebeli hittel? Akad még valaki, akit ennyire

érdekel a másik?

Lehet még úgy beszélgetni, hogy ha fognánk egy képzeletbeli polaroid fényképezőt, azzal érdemes lenne lefotózni azokat a szavakat és mondatokat?

Aztán pedig azokat a szavakat és mondatokat eltenni egy albumba?

Próbáljuk meg.

Finy Petra

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük