Ez majdnem szerelem volt…

Mikor először találkoztunk, eszembe se jutott, hogy ez szerelem lenne első látásra. Egyáltalán nem volt szimpi. Fú… de még mennyire nem! Ráadásul az öcsém erőltette, hogy ismerjem meg.

Egy évig ment a huzavona. Maradjak vele vagy ne? Keressek esetleg mást? Erős kétségeim voltak azzal kapcsolatban, hogy találok-e jobbat, így végül maradtam. Az első együtt töltött viszonylag élménydús évünk végére megszerettem. Nagyon.

Akkor már tudtam. Sőt! Éreztem minden porcikámban, hogy ott akarok lenni minden fontos pillanatban mellette. Elképzelni sem tudtam mást. Ő volt az én kis világom. Terveim szerint örökre.

A felismerés pillanatától kezdve minden egyes lépésem azt a célt szolgálta, hogy minél szorosabb legyen a kapcsolatunk. Minden kívánságát teljesítettem. Persze olykor picit vonakodtam, de végül mindig teljesítettem mindent. Még egy költözést is vállaltam miatta. Az ország másik felébe költöztem a kedvéért 3 évre.

Az idő múlásával már teljesen kézenfekvő volt számomra, hogy mi együtt öregszünk meg.

Vagyis csak én, ő mindig újjászületett, megújult, és csak erősebb lett.

Teltek az évek, és egyre inkább oszlott szét a rózsaszín felhő. Egyre kevésbé támogattuk egymást. Vagyis ő látszólag próbált, csak valami eltört bennem.

Egyszerűen kezdtem elidegenedni tőle. Biztos vagyok benne, hogy ez kettőnk érdeme. Hiszen ő is változott 10 év alatt és természetesen én is.

Egyre inkább azt éreztem, hogy jó, amit gondol. Rendben van, szuper elképzelései vannak, de… és itt mindig megakadtam. Nem tudtam befejezni a mondatot.

Végül egy évtized után volt bátorságom pontot tenni a gondolat végére, mely szellemiséget és még számtalan hasznos tanulságot neki köszönhetek.

Mertem nagyot álmodni, és belevágni az újrakezdésbe.

Felmondtam.

Kabók Ágota

(kezdőkép: Pexels)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük