Ő döntött úgy, hogy mindezt felrúgja, hogy neki ez nem ér semmit

Anna lerogyott az ágyra, amikor meglátta a bizonyítékát annak, amit mindig is sejtett, amitől mindig is félt.

Mintha a mellkasára ültek volna, olyan nyomást érzett, hasított belé a felismerés, hogy ez most valóban megtörténik.

Cikáztak a gondolatok a fejében: hol rontotta el? Ostorozta magát: túl jó volt minden, talán nem volt elég jó. Vagy az volt a baj, hogy túl gyorsan történt minden vagy hogy nem kellett küzdenie érte, nem volt kihívás, nem kapta meg, hogy vadászhasson. Szinte hallotta a megvető monológokat, miszerint ő senkit nem tud megtartani, hogy valamit biztos rosszul csinált már megint, máskülönben a tökéletesnek hitt férfi nem csalta volna meg.

Zokogott. Amikor már úgy érezte nincs több könnye, megrázta magát, hisz nem vállalhatja mindig magára a hibás szerepét.

Ő semmi rosszat nem tett, ő csak szerette és meg akart adni neki mindent, a döntés onnantól kezdve az övé volt, hogy mit kezd ezzel. És ő döntött.

Ő döntött úgy, hogy mindezt felrúgja,
holmi nőcskékért, hogy neki ez nem ér semmit.

Hogyan tovább, kérdezte magától, vonja kérdőre? Nem, úgy döntött inkább játékba kezd.
Úgy alakította a beszélgetéseket, hogy megadta az esélyt, elmondjon neki mindent. Csak várt, és nézte ahogyan vívja a csatáját az igazság és a hazugságok között, néha még élvezte is. 

Folyton azon gondolkodott, hogy nem vette észre? Tényleg annyira vágyta már a tökéletes kapcsolatot, hogy ne ő legyen az, akit megint elhagynak, hogy nem vette észre a jeleket? Minden gesztust annak tudott be, hogy végre talán fejlődnek, hogy megváltozott, hogy végre Péter is belelazul a kapcsolatba, de inkább csak a bűntudat dolgozott benne.

Persze minden nap bizonygatta neki, hogy számára csak ő létezik,

amit ő mindig egy mosollyal nyugtázott, miközben valahányszor ránézett, pontosan tudta mit csinál.
Péter vívta a csatáját, Anna minden nap megmutatta neki, mit fog hamarosan elveszíteni.

Kínozni akarta, tudta nem helyes, de

már unta az áldozat szerepét.

Nem akarta megadni neki az esélyt, ha kérdőre vonná, hogy újra végighallgassa: – Nincs vele semmi baj, talán még szereti is, de hát férfiból van, őt is meg lehet érteni.

Péter kezdett összeomlani, amit eleinte úgy palástolt, hogy támadóvá vált, elfedve ezzel, hogy mit csinál. Még mindig annak a naivának nézte a lányt, mint mikor találkoztak, de ő már nem volt ugyanaz.
Anna türelmesen várt, tudta csak idő kérdése, és fel fogja adni, és majd próbálja menteni a menthetőt, mert a kapcsolat adta biztonság és szabadság viszont kellett neki.

Napsütéses tavaszi nap volt. Anna nézte Péter arcát a reggeli kávé közben, aki nagyon ideges volt, szinte meggyötört. Érezte ez lesz az a nap. Péter dolgozni indult: – „Este jövök Kicsim, elmehetnék sétálni, egész kellemes az idő.”
– Persze.
mondta Anna, de

tudta, hogy ő már nem lesz itt.

Amint Péter kellő távolságra volt, összepakolta azt a csekély holmit, amit nálad tarthatott. Átfutott az agyán a gondolat, hogy vajon hányszor vitt oda másik lányt, amikor épp nem találkoztak. Nem hagyott semmi magyarázatot, nem írt hosszú búcsúlevelet, csak egy kis cetlit: Kulcs a lábtörlő alatt.

Hazament, beburkolózott, szinte látta magam előtt, ahogy Péter hazaérve, nem találja és ahogy szépen lassan összerakja magában a képet, ahogy világossá válik számára, ő mindent tud.

Nem is kellett sokáig várnia, érkezett az első üzenet: Hol vagy? Aztán a második: Történt valami? Aztán a harmadik: Aggódom, hívj vissza. Bombázta az üzenetekkel, Anna csak a felvillanó kijelzőn olvasta azokat.
Péter hol aggódó, hol mérges, hol lekezelő volt, a drámaiság teljes palettáját bemutatta. Majd pár órával később megérkezett az utolsó üzenet, a kétségbeesett: Könyörgöm gyere vissza, jóvá teszem…

Ányecs

(kezdőkép: Unsplash)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük