Virág mutatott a réten néhány szép, különálló mentatövet Sebinek, és kisvártatva hat mentabokor virult a néhai saláták elgereblyézett helyén. A homokozóban talált apró locsolókannával a kislány meg is öntözte mindet.

Bog és Csiguli eközben a boszitündér állataival próbált barátkozni. Nem volt egyszerű, mert Dongó kutya folyton be akarta kapni a csigát. Csak rágcsálni, nem megenni, morogta figyelmeztetésül saját magának, de a kis házast ez nem nyugtatta meg. Túl közelről látta a tűhegyes fogakat. Bog sem volt egészen nyugodt, mert röpködése láthatólag felébresztette Milka amúgy sem túl mélyen szunnyadó vadászösztönét. A cica tűpárnás mancsai meg-megrándultak, önálló életre kelve el akarták kapni a repdesőt. Tiszteletre méltó önuralommal fogta vissza őket.

Senki sem neszelt fel, amikor Anyu hazaérkezett. A gyerekek éppen csípőre tett kézzel csodálták az újdonsült mentaágyást, kedvenceik pedig abban a vénséges, óriási bokorban hűsöltek, amelynek ágai alatt a fiú és a kavics első találkozása történt.

– Szia, Virág! – mosolygott rá Anyu a jövevényre. – De jó, hogy átjöttél! Akartam már beszélni rólad Sebinek.

– Nahát, a könyvtáros néni! – buggyant ki Virágból az örömteli felismerés. Tétovázás nélkül odaszaladt hozzá, és megölelték egymást.

Sebi fancsali képet vágott. Már megszokta, hogy Anyut mindenki szereti a faluban, most mégis egy kis meglepett féltékenység támadt benne. Hát így nem ismer senkit ez a lány!

– Virág és az apukája minden kedden eljön hozzám kölcsönözni. Más gyereket nem is láttam a könyvtárban, amióta nyári szünet van. – mesélte Anyu. Ez egyszerre volt dicséret Virágnak és korholás Sebinek.

Több szót aztán nem vesztegettek erre, mert a mentáknak kellett örülni. Anyu tényleg alig sajnálta a salátáit… Nagylelkűen megbocsátott a csigáknak, mondván, nekik is kell enniük valamit, és ilyen invázió bizony előfordul néha. Az előfordulás előidézője nagyvonalúan hallgatott az okokról, inkább a mentaültetés részleteit ecsetelte lelkesen. Anyu engedte, hogy Dongó kutya megcsócsálja az ujjait. Azt se bánta, hogy Milka cica zsemleszínű szőrszálakkal borította vászonnadrágja szárát, miközben hozzádörgölődzött. Észrevétlenül előmászott a kíváncsi Csiguli is, míg Bog bölcsen a bokor takarásában maradt.

Miután mindenki megismerkedett Anyuval (kivéve Bogot, aki maga volt a Titok, melyről nem tudhat felnőtt), elhatározták, hogy lemennek a tóhoz fürödni. Csiguli szolidan a házába bújt, hozzátapadva a láthatatlanságra ítélt, s emiatt kissé szomorkás Boghoz. Amíg a fia fürdőnadrágra váltott, Anyu hideg tejet töltött két bögrébe Virágnak és Sebinek, valamint két kistányérba Dongónak és Milkának.

Megitták a tejet, aztán átvágva a réten, majd egy fűzfaligeten és egy keskeny nádason, lejutottak a deszkamólóval szegélyezett partra. A tó itt egy kicsit kiöblösödött, és pompás kikötőül szolgált a falusiak csónakjai számára. A móló végénél, ahol a parti növények gyökereit nyaldosó hullámok kiteregették az üledéket, volt egy laposabb terület. Itt fürödhetett, aki nem kért a közeli strand nyüzsgéséből, de nem félt sem az iszaptól, sem a békáktól.

Sebi jóleső sóhajjal gondosan a móló alá rejtette Csigulit, aki nem tudott úszni, és a tűző napot sem szerette, majd hunyorogva belegázolt az ezüstös vízbe. Bog láthatatlanná válva lebegett a fiú válla fölött. Virág villámgyorsan levetette fűszínű ruháját, ami alatt szintén zöld úszódresszt viselt, és a hullámfodrok közé hasalt. Dongó lelkesen lefetyelte a vizet, miközben gazdája térde körül tapicskolt. Még Milka cica is bemártotta kissé az egyik pracliját, hogy aztán gondosan megszagolgassa, majd lábát rázogatva Csiguli mellé heveredjen az árnyékba.

A gyerekek sikongatva, kacagva fröcskölni kezdték egymást. Lestyán bácsi, aki éppen csónakja fenekén kotorászott a horgásztáska után, felvont szemöldökkel kukkantott ki a peremdeszka fölött. Hónapok óta most hallotta először nevetni a kislányát.

Virág maga volt a kacagó szökőár. Úgy fröcskölt, mintha az egész világot el akarná árasztani vízzel és nevetéssel. Sebi szeme és füle rögtön telement vízzel.

– Ússzunk el a bójáig! – javasolta gyorsan, mielőtt a szája is megtelt volna.

– Jó, – bólintott a kislány – csak felgumizom a hajamat.

Loboncát ügyesen kaláccsá csavarta, és rászorította a bolyhos sárga hajgumit.

– Ki ér oda hamarabb?

Fürgén úszott, de úgy, mint a lakkozott hajú nénik: fejét feszesen feltartotta, és látszott, hogy legszívesebben csónakká változna, csak a haja ne legyen vizes. Míg haladt, tekintetével a mély víz kezdetét jelző kopott piros bójába kapaszkodott. Győzni akart.

A fiú mosolygott rajta. Fröcskölni, azt szeret, de a fejét be nem dugná a víz alá! Sebi inkább a vízben úszott, mint a vízen. Vidraszerű mozdulattal szinte belebújt a tóba, és már az első lendülettel lehagyta lángoló fürtű versenytársát. Tempózott néhányat, és máris elérte a bóját.

A kis boszorka megharagudott.

– Úszásról volt szó, nem búvárkodásról! – tiltakozott lihegve, amikor végre ő is megmarkolhatta a vasbója algáktól csúszós láncát.

– Nem egyeztünk meg abban, hogyan kell úszni. Még egyenlíthetsz, csak visszafelé bukj le te is! – vigyorgott Sebi.

– Inkább ne bukj le te sem! – kérte a kislány.

– De hát úgy könnyebb! Miért ne úszhatnánk a víz alatt?

– Nem szeretnék. – biggyesztette le a száját Virág. – Elázik a hajam! – tette hozzá nyafogva.

Ez nem illik hozzá, csodálkozott magában Sebi.

– Már úgyis elég vizes vagy… de ha nem szeretnél még vizesebb lenni, az se baj. Úszhatunk a felszínen is. Vigyázz, kész, rajt!

Sebi vízen pattogó lapos kőnek képzelte magát, és csak úgy hasította a hullámokat. Most is ő érte el hamarabb a célt. Virág a móló irányába is nénisen úszott, majd úgy állt fel a sekélyesben, mint akinek teljes vagyonát sodorta el az ár. Utált veszíteni.

Bog elhatározta, hogy megint közbelép. Úgy látta, hogy a könnyen lelkesedő, hamar elszontyolodó Virág hasonlít Csigulira. Pont olyan sérülékeny, de még háza sincsen, amibe visszahúzódhatna, gondolta meghatottan.

Kartali Zsuzsanna

Az előző fejezet itt olvasható >>>