Egy kattintással megölted a szerelmünket

Galešnjak, a szív alakú horvát sziget. A szerelem szigete. Tökéletes helyszín. Együtt érkeztünk nyaralni Zadarba a szüleivel. Már tegnap megkértem a kezét az apjától. Nagyon meghatódott. Azt mondta, nyolc év után boldogan fogad a vejének és áldását adta ránk.


Megkértem őket, hogy szervezzenek maguknak másik programot, hogy kettesben mehessünk Miával a szerelem szigetére. Áthajókázunk az Adria türkiz színű vizén. Mia lelkesen dokumentálja utunkat, ahogy azt eddig is tette az egész nyaralásunk alatt. Röpködnek a szelfik, a közeli és távoli képek rólam, a hajóról, a szigetről.
Megérkezünk a lakatlan szigetre és elindulunk felfedezni. Azt ecseteli milyen romantikus ez a hely, ugyanakkor milyen kies, kopár, a nap is tűz, izzad és a kezdeti meghatódottság és romantika átcsapott nyűgösségbe, meg arról pamaszkodik miért nincs itt semmi. De most még ez sem zavart, hiszen keresem, kutatom a legmegfelelőbb helyet. A gyomrom golflabda méretűre zsugorodott és engem is ver a víz. Közben néha megállít egy-egy szelfire, arra kér, hogy csináljak róla képet. Hosszú, hófehér ruhájába belekap a szél, fejére nyomja ugyancsak fehér kalapját, úgy néz ki, mint Aphrodité, aki most jött elő a habokból.
Azután kézen fogva továbbbaktatunk. Végre! Már látom! Tökéletes lesz! Megszaporázom a lépteimet és közben nagy levegőket veszek. Meg is kérdezi, hogy jól vagyok-e, mert túl sápadt vagyok. Az agyam kikapcsol, mikor arról magyaráz, milyen meleg ez a július közepe. Nagy levegő. Kifúj. Csak egy kérdés, semmi más. Jézusom! Nálam van egyáltalán? Jobb zseb, bal zseb, igen megvan, ez biztos az. Benyúlok a zsebembe, rámarkolok.
Nagy levegő. Tudom, mit kell tennem. Menni fog haver! Most légy tökös! Hiszen ezt akarod vagy nem? De, igen! Szereted! Na, gyerünk! Ez semmi, ahhoz képest, amikor viharba keveredett a repülőgép vagy mikor megműtötték a térdemet. Semmi ahhoz képest, mikor államvizsgáztam vagy bemutatott a szüleinek.
– Mia!
Nem figyel. Csak fotózik.
– Mia!
Végre megfordul. Letérdelek. Ezzel egy időben kiveszem a zsebemből és kinyitom. A napfény megcsillan a gyémánton. Mia nyitva felejti a száját. Elképed. Ez az!
– Hozzám jössz feleségül?
Le van dermedve. Szájához emeli kezeit, egyikben ott a telefon. Zöld szemei könnybe belábadnak. Nem hiszi el. Vagy mégis? Bólogat.
– Igen, ó Istenem, igen, hát persze, hogy igen!
Felpattanok, ő nekem szalad, megcsókolom és megölelem. Kiveszem a gyűrűt a kék bársonydobozból és felhúzom az ujjára.
– Úristen! Ezt azonnal meg kell örökítsük! Állj ide mellém!
Maga mellé ránt és már lövi is a szelfit.
– Jaj, várj kell egy kép a gyűrűről is!
– Mia… nem érne rá?
– Ez?! Dehogy, azonnal fel kell raknom facebookra meg instára.
– De nem lehetne, hogy később? Szerintem ez most nem lényeges…
– Jaj, Macika várj már, csak egy perc!
Egy perc. Egy perc múlva is képeket készít rólunk, a gyűrűről, magáról és a gyűrűről. Hirtelen már nincs olyan melegem. Jeges borzalom árad szét a mellkasomban és a gyomromban. Elszáll minden izgalom.
– Figyelj csak, szerintem ennyi elég lesz. Nem lehetne inkább, hogy…
– Csak még egy perc és kész vagyok! Értsd meg, ez nekem fontos! Mindjárt befejezem, de már jönnek is lájkok meg a kommentek! Atyaég, mennyi gratuláció!
A telefonját nyomkodja. Rám se bagózik. Elhűlve nézem ezt a gyönyörű nőt, a menyasszonyomat, és bár boldognak kellene lennem, hiszen igent mondott nekem, belül még bánatot és szomorúságot érzek.
– Mi a baj Márk?
– Semmi…
Pedig zokog a lelkem.

Balogh Orsolya

 

A novella magazinunk idei novellapályázatán továbbjutott a döntősök közé, melyek kivétel nélkül megjelennek magazinunk oldalán. A megjelenő novellák alatt legtöbb like-ot kapó pályamű a közönségszavazatok alapján, három további pedig szakmai zsűri döntése alapján kerül kiválasztásra 2019. június 28-án. Minden pályázónak sok sikert kívánunk!

A novellára itt, az oldal alján, a like gomb megnyomásával szavazhat:  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük