Nem is olyan régen egy globálisan mindenkit érintő világjárvánnyal kellett szembenézned, és szinte időd se maradt, újabb aggasztó élethelyzet nehezíti a hétköznapokat.
Sok mindenért utálhatjuk magunkat, de a leggyakrabban mégis azért szoktuk, mert tudunk valamiről az életünkben, ami változtatásra szorul, és mégis képtelenek vagyunk tenni érte.
Úgy tűnik, hogy a szakértőktől kezdve az egyszerű állampolgárokig mindenkinek sarkos véleménye van arról, miért csökken a születési arány Európa- és Amerikaszerte.
Önző dolog vagy te. Kirekesztesz mindent és nem hagysz bejutni semmit. Kitöltöd a testem minden részét és fájdalmat okozol, ahogy elterjedsz. Mintha millió darabból állnál és szétszóródnál rajtam.
Három éve vagyok egy alakulatnál. Nőként nem könnyű beilleszkedni egy fegyveres testületbe. Persze ott volt ő! „Mindenki csaja”, aki az az ízig-vérig rosszmájú nő.
Egyik kedvenc erdei sétámon találtam egy tavat. Ez idáig nem vettem észre, figyelmetlenül, mert nem esett útba, nem is találhattam volna meg, csak így, hogy a nap rásütött, különben elrejtőzött a világ elől.
Egy baba születése semmihez sem fogható öröm, és természetes, hogy a kicsi érkezésével a szülők élete teljesen átrendeződik, hisz minden percüket az újszülött teszi ki. Nincs többé a “csakmiketten”, el-elmaradnak az érintések, és bizony a szex is.
Köszönöm neked azt az első csókot, ami olyan mindent elsöprő volt, mint a filmekben és megannyi követte. Köszönöm neked a forró éjszakákat, amik oly rövidek voltak, ha együtt voltunk. Köszönöm neked az öleléseket, amikor olyan erősen magadhoz szorítottál, hogy szinte levegőt sem kaptam.
Gyönyörű nyár este volt. Illatokkal és zsongással teli. A lány szíve tele volt örömmel. Megkérték a kezét és ő igent mondott. Egy percnyi kétség sem volt benne. Szeretik egymást. Isten is egymásnak teremtette őket.
Megszűnt a külvilág, nem létezik idő sem tér, minden, ami most számít ott volt ebben a teremben. Ahol semmi nem természetes, fertőtlenítő illata hatotta át a perceket, sípoló hangok verték az ütemet az ereimben.
Az egész csupán játéknak indult, húztuk egymást. Aztán a karantén mindent felforgatott. A személyes kommunikáció leredukálódott, az online csatornák felerősödtek.
Az első ütés egy szépséges kora őszi napon csattant el. Nem erős volt, hanem inkább hangos és a bal orcámra kaptam. Lefagytam mint a zöldbab a frigóban.
Az én történetem lehetne talán egy love story is, velőig ható nagy találkozásról, boldog pillanatokról, ráeszmélésről, hogy megtaláltam a nagybetűs őt. Azonban sokkal inkább szól félelmekről és azok okozta sebekről.
Megfogtam a homokórámat és hagytam peregni… A mi emlékszemcsénk esett le utoljára… Felidézem a lehulló fényben megcsillanó homokszemet… Jól figyelj, kérlek!