Amikor szülőanyám, Panni koca bokszából kiemeltek, egy terményes zsákba dugtak, amit én határozottan elleneztem. Addigi gazdám a hóna alá csapott, és megpróbált úgy tartani, hogy ne sikerüljön gyomorszájon rúgnom, amíg Anyu le nem fényképez bennünket zsákostul. Viccesnek találta, hogy úgy visz haza engem egy fehér zsákban, mint egy batisztpólyás kisbabát.

Első gazdasszonyom a takarmánytároló pajta egyik felét kerítette le deszkapalánkkal, és választotta el két, gyerekszobaként használatos bokszra és egy előtérre. Pár napos különbséggel két anyakoca ellett meg ott. Mi a testvéreimmel négyen voltunk, a palánk túloldalán mocorgó családban pedig három kismalac született. Csak a hangjukat ismertem, mert a deszkák között nem lehetett átlátni. Testvéreim forró oldalasának puhasága és az anyatej édes íze mellett az ő állandó, békétlen röfögésük jelenti számomra a hajdani csecsemőkort. A gazdasági udvart benépesítő csirkék, futókacsák, és a törpesertés-konda többi tagjának hangjai adták a zenei hátteret hozzá.

Állítólag azért engem választottak az asszonyok, mert az én anyukám kisebb és szelídebb volt, mint a szomszéd malacoké. Másrészt unokatestvéreimhez és tesóimhoz képest is én voltam a legfejletlenebb. Ez bizony kontraszelekció a javából, de hát nálunk, törpesertéseknél kicsit a visszájáról megy minden. Így aztán a gazdasszony Panni mamát kizárta az előtérbe, amíg engem kibogozott testvéreim csomójából. Azért az ő szelídsége és az én satnyaságom ellenére sem adott oda engem Panni mama szívesen.

A gazdasszony átemelt a palánkon, és zutty, bele a zsákba, amit a szófukar gazda tartott a túloldalon.

Nesze nekem csecsemőkori trauma!

Még szép, hogy utálom, ha felemelnek a földről. A ruhácskák és masnik szintén elemi erővel taszítanak. Talán azért, mert azt a bizonyos első zsákot juttatják eszembe, ami gúzsba kötött, és amiben elcipeltek szalmaszagú első édenemből.

Mielőtt az emberek a szobába vonultak volna (rólam) beszélgetni, zsákomat letették az előszobában a fal mellé, hogy ott majd addig jól elleszek. Hát jól elvoltam: megpróbáltam kikúszni a zsákból, de a szája alaposan be volt kötve, így aztán észrevétlenül elaraszoltam a túlsó falig. Jó, hogy a kazán mögé nem szorultam, mire végül is nagy sokára kijöttek értem.

Az autóban lábhoz tettek, mondván, út közben onnan nem eshetek lejjebb, akárhogy ficánkolok. Nem estem, de a benzinbűz és a motorzaj így is teljesen kikészített. Hiába beszélgettek fölöttem vidáman, hiába paskolt meg időnként a zsákon keresztül új gazdasszonyom kislánya, egyetlen remegő idegcsomó voltam, amikor városi otthonomban kicsusszantottak a zsákból. Picurkát magam alá is piszkítottam, ami se előtte, se utána nem történt meg velem soha.

Ez a zsákból csusszanás volt a második születésem, amellyel új kondámba, akarom mondani családomba érkeztem, pontosan két hónappal és egy nappal világrajövetelem után.

Reszkető csülkeim cserbenhagytak, szanaszét csúszkáltak a sima járólapon. Ezt magyarázhatnám azzal is, hogy addig a szalmával borított érdes betonpadlóhoz voltak szokva, de az az igazság, hogy félholt voltam a rettegéstől. Akkorra már legalább egy órája folyamatosan félnem kellett valamitől, és elértem arra a pontra, amikor biztos lettem benne, hogy ez már fokozhatatlan, és én mindjárt belehalok. Tévedtem. Fokozható volt, és csak kevés híján ugyan, de mégsem haltam bele.

Anyu, látva elesettségemet, természetes emberanya-ösztöntől hajtva a karjába vett

és ringatni kezdett, hogy megnyugodjak, hiszen mégiscsak egy baba voltam.

Emberi léptékkel mondjuk egy-másfél évesnek számíthattam. Régi gazdáim se gondoltak bele ebbe, pedig a második napon átjöttek meglátogatni, amikor Anyu kétségbeesetten felhívta őket jó tanácsért, mert látta, hogy sokkot kaptam, és a végemet járom.

Nem lett volna szabad rögtön fölemelni engem. Mellém kellett volna heveredni, vagy törökülésben odakucorodni, hogy érezhessem a földet (még ha az csak az előszoba padlólapja volt is), és ugyanakkor megkapjam a testi érintés melegét. Akkor nem jutottam volna odáig, hogy egy teljes napig nem ettem, nem ittam, és miután teljesen kiürültem, már nem is távozott belőlem semmi. Csak reszkettem a kartonpapír gyümölcsös rekeszben, amit Anyu rongyokkal bélelt ki, ágyamul. Minél többet dédelgettek, karban, ölben, fotelban, a helyzet csak annál rosszabb lett. Az sem segített, ha egyszerűen békén hagytak. Teljesen legyengültem.

Régi gazdáim hoztak egy kevés friss, otthoni szalmát. Sejtették, hogy ez az ismerős közeg segít majd, és a régi, kedvenc tálkámból kínált tejporos malactáp is, amit már az ólban is eszegettünk a testvéreimmel. Marika néni biztató dünnyögése és tenyerének ismerős illata szintén segített abban, hogy kissé megnyugodjak, és fél óra szakadatlan rimánkodás eredményeképpen végre egyek valamennyit. Addig a dobozom mellett térdepelt a néni, nem törődve fájós lábbal, zsibbadással.

Amikor látta, hogy túl vagyok a krízisen, mégiscsak fel kellett tápászkodnia. Megkönnyebbülten felnyalábolt, hogy végre elköszönjön tőlem, mire én azonnal újra ordítani és görcsölni kezdtem, és Anyu egyszeriben megvilágosodott. Azóta kizárólag fegyelmezési okokból emel fel engem, de lehetőleg azt is elkerüli. Ha mégis muszáj megtennie, együtt viseljük a következményeket.

Azt mondják a malacszag-értők, hogy ezzel jól el lettem rontva. Lehetett volna ölbéli malacot nevelni belőlem, ha eléggé kitartóan jutalmaztak volna engem a felemelősdiért. Anyu kicsit bánja a dolgot, de szerintem attól kezdve, hogy megközelítettem Lurkó kutya méretét, úgyse lett volna sok lehetőség a dajkálgatásomra.

Ki tud, de főleg ki akar egy ötvenkilós jószágot emelgetni, hacsak nem vágyik egy kiadós sérvre?

Ezt egyébként Lurkó is megerősítheti. Tisztázatlan eredetű keverék kiskutyaként az ő nevelése is ölebesítésre irányult eleinte, aztán amikor húszkilósra nőtt, végleg lemondtak erről.

Kartali Zsuzsanna