Mennem kell. Egyszerűen már nem bírom tovább. Azt hittem könnyebb lesz, hogy bírni fogom, de már elfogyott az erőm…
Nem tudlak elengedni, nem tudlak egyszerűen elfelejteni, így mennem kell.
Te voltál már jó ideje az egyetlen, aki itt tartott. Te voltál az, akiért érdemes volt minden nap maradnom. A te irántad érzett szerelmem volt az egyetlen…
Már úgy érzem, nem megy tovább. Nem ragaszkodhatok hozzád tovább.
Nem várhatok örökké, nem hajszolhatok valamit, ami nem lesz soha.
Nem könyöröghetek a szerelmedért.
Hisz nem számítok neked. Nem vagyok a mindened, az egyetlened, a végzeted. Neked csak egy senki vagyok… Csak egy egyszerű lány, akivel jó beszélgetni, aki meghallgat, aki ott van, ha kell.
Nem játszhatod ezt mindig velem. Ha elmegyek, talán észreveszed, ki is voltam neked. Hogy számítottam-e neked. Hogy fontos voltam-e neked. Hogy lehettem volna a tied.
Bárhogy is lesz, bárhogy is fogsz érezni később, azt én már nem fogom tudni.
Folytatom az életem nélküled.
Így lesz esélyem, hogy újrakezdjem, hogy megtaláljam azt, aki úgy szeret, ahogy én szerettelek.
A titkom maradsz…
Életem legfájóbb és legszebb titka.
Dina
(kezdőkép: Unsplash)
Kdves Dina!
Teljesen egyetértek a cikkeddel… Jelenleg életemnek ugyanezt a szakaszát élem át. Szeretek valakit, aki munkájából és hivatásából (egyházi) fakadóan sem tudhat engem örökké és maradandóan boldoggá tenni. 4 hónapja még ő volt az, aki annyira szerelmes volt, hogy én még ilyet soha nem éltem meg egy férfinél sem, (pedig elmúltam már 40) de az idő és a távolság „megölte” a kapcsolatunkat, pedig Budapestiek vagyunk mindketten, csak épp a szomszéd kerületben. Pedig minden nap leveleztünk- akár többször is -, minden nap hívtuk egymást telefonon. De találkozni csak péntekenként tudtunk. Egy igazi titkos randik voltak ezek. De élveztem. Igaz, akkor kb. 2×3 órákra. Az is jó volt, csodálatosak voltak azok a percek, órák. Újra fiatalnak éreztem magam, és boldognak. Az emlékek gyűltek vele, de idővel egyre kevesebbek lettek. Voltak olyan hetek, hogy 2-3 hétig nem láttuk egymást. Kértem képet róla, -küldött is- bár ő sosem kért rólam. (Gondolom az előző barátnője miatt, aki még mindig küldözget neki fotókat magáról.) Amikor ritkán találkoztunk, akkor ő komolytalanra vette a figurát, bájos, aranyos, kedves volt, és nem is akart komoly dolgokról beszélgetni. Ettől függetlenül mély érzésű ember, és állítólag velem boldog. Így. De ez nekem kevés. Ő pedig nem tud többet nyújtani. Kifogásokat keres, hogy ne tudjunk találkozni. Nem reagál az üzenetekre, sem a hívásokra. Amikor pedig igen, végre találkozunk, akkor -mintha mi sem történt volna- Szeretem, és nehéz elfogadni ezt a helyzetet, hogy alkalmi barátnő legyek. Nagyon nehéz, nagyon fáj. Már többször célozgattam arra, hogy ez így nem jó, nekem nem megy a -barátság extrákkal – dolog. Ezután még az „extra” is elmaradt. Úgy érzem, csak én vagyok szerelmes, ő pedig inkább valamiért „kiszeretett” belőlem. (bár tagadja) Persze, lehet, hogy nem őszinte, és visszatért az előző barátnőjéhez, – csak épp engem meg szeretne tartani barátságban, jó munkatársi viszonyban. De ez nekem nem megy. Fáj, hogy elveszítettem a szerelmét, (pedig igazán szépnek mondható vagyok, csinos, és -adok magamra- )de már nem figyel annyira rám, mint rég. Titkon imádkozom minden nap, kérem az Istent, – hogy minek is találkoztunk össze? Ha mindennek meg van az értelme, akkor neki mi? Tanulság. Az lehet. Csak épp érzelmileg vesztesként kerülök ki, úgy érzem. Nem vagyok képes egy könnyed, laza kapcsolatra már. „Kérjetek, és adatik nektek; zörgessetek, és ajtó nyittatik nektek….” Én kértem, zörgettem Istennél, kértem a szerelmét irántam… de semmi… erősen elgondolkodtam rajta, hogy csak játszott volna az érzelmeimmel? Pedig én életemben még soha nem voltam ilyen szerelmes… Nagyon fáj, de ez így tovább nem mehet. Szinte minden nap a hiánya és a helyzet miatt -az önsajnálat miatt is- elsírom magam. Ilyenkor arra gondolok, hogy Odafenn biztos látják, hogy ha egy nő egy férfi miatt sír, … hátha segítenek. Nincs erőm ahhoz, hogy én mondjam ki, hogy vége, mert minden nap fáj a hiánya, az emlékek, (mert hülye érzelmes vagyok), amiket lehet, hogy soha többé nem fogok újra átélni…. Nincs erőm, mert szeretem, és még mindig remélek, és szenvedek.
Életem legnagyobb szerelme, és legnagyobb csalódása.